Spalletti csendes csodája – az olasz mester reformok nélkül reformálja meg a Juventust
Szerző: Benedicto
Még mindig nem telt el 3 hónap, mióta kinevezték a Juventus vezetőedzőjének, de Luciano Spalletti keze munkája máris óriási nyomot hagyott a régóta szenvedő olasz rekordbajnokon.
Hónapok/évek múlva visszatekintve könnyen lehet hogy azt mondjuk majd: 2025. október 30-a sorsfordító nap volt a Juventus történelmében, aznap nevezték ki ugyanis Luciano Spalletti személyében az új vezetőedzőjüket. A 66 éves szakember Igor Tudort váltotta, a zebrák pedig sorozatban a 3. idény közben váltottak edzőt – holott korábban szinte soha nem cseréltek edzőt a szezon közben.
Egyelőre viszont úgy néz ki, hogy megannyi elhibázott edzőválasztás után végre újra belenyúlt a tutiba az Öreg Hölgy vezetősége. Spalletti érkezése óta még 90 nap sem telt el, de az októberi és a mostani Juventus között akkora a különbség, hogy nehéz elhinni: ez ugyanaz a keret, ugyanazok a játékosok, ugyanaz a szezon. Spalletti ráadásul úgy reformálta meg (eddig) a Juventust, hogy igazán nagy és látványos reformokat nem is hajtott végre hozzá.
A szerkezet
Meg kell mondanom, Spalletti torinói munkássága kapcsán sűrűn jut eszembe Massimiliano Allegri 2014-ben kezdődött ténykedése. Bár 2014 nyarán még én voltam az ország legnagyobb Allegri-ellenese, amit Torinóban művelt már az első évében, az egy életre hithű allegristává tett. 2015 tavaszán, emlékeim szerint a Real Madrid elleni BL-elődöntő visszavágója előtt írtam egy cikket „Allegri, szeretlek!” címmel – hatalmas bánatomra az írás azóta örökre elveszett az internet és a tárhelykezelés süllyesztőjében -, amiben többek között azt is fejtegettem, hogy Allegri akkori zsenialitása abban (is) állt, hogy tökéletesen felismerte: nem szabad ajtóstul rontania a házba és széllel szembe hugyoznia.
Allegri akkor az imádott sikeredzőtől, Contétól vette át a csapatot, Milanos múltja miatt egyébként sem volt népszerű, így elképesztő hendikeppel indult a szurkolóknál. Egyetlen esélye volt a bizalom és a szeretet elnyerésére: javítania kellett – méghozzá rövid idő alatt – a Conte-féle csapat eredményein és játékán egyaránt. Egy olyan csapat esetében, amely zsinórban 3 bajnoki címet nyert, ebből egyet veretlenül, egyet pedig 102 ponttal, meglehetősen nehéz ezt elérni…
Allegri nem forgatta fel fenekestül a csapatot, nem hozott azonnali reformokat, hanem a jól működő, stabil alapokra építve kezdte el szépen lassan, tégláról téglára átformálni, feljavítani az akkori Juventust. Kezdetben minden látványos külsőséget meghagyott Conte rendszeréből – a felállást, a játékosokat, mindent. Emlékszem, félig viccesen azt írtam abban a cikkben, hogy a Juve szurkolói három dolgot nem szerettek Conte csapatában: a 3-5-2-t, a kisszögleteket és Padoint, Allegri pedig három dolgot vett át Conte csapatából: a 3-5-2-t, a kisszögleteket, és Padoint. De mindebben sok volt az igazság: Allegri hónapokig meghagyta a minden szurkoló által utált 3-5-2-es felállást, meghagyta az alapjátékot, és csak apróságokban változtatott. Nagyjából fél év után kezdte csak el stabilan alkalmazni, majd később első számú opcióvá tenni a 4-3-1-2-es hadrendet, egyben új szerepköröket adni a játékosoknak, amikor már elcsitultak az edzőcsere okozta hullámok a csapat körül.
Jelen cikk persze nem Allgriről szól, de a hasonlóság olyan szembetűnő, hogy muszáj volt felemlegetnem. Spalletti sokkal nehezebb helyzetben lévő csapatot vett át, mint 11 évvel korábban Allegri, de ugyanazt az utat követte: nem változtatott a látványos külsőségeken.
Bár a szurkolók alig várták, hogy a Tudor-féle 3-4-2-1-et elhagyja a csapat, és a Spalletti által preferált 4-2-3-1-es vagy 4-3-3-as felállásra váltson, erre bizony várhattak is. Spalletti rendkívül okosan nem a felállást változtatta meg egyik napról a másikra, még csak nem is a játékosok posztjait, hanem úgy ért el óriási változásokat, hogy papíron minden ugyanaz maradt. A Juventus cirka 2 hónapon át ugyanabban a 3-4-2-1-es felállásban játszott, mint Tudorral, a játékosok jellemzően ugyanazokon a posztokon szerepeltek (néhány változtatással – erre még kitérek majd), viszont szépen lassan, szinte észrevétlenül más, a saját képességeikhez jobban illő szerepköröket kaptak, szabadabbá váltak a pályán, és mostanra szinte minden kulcsjátékosuk jó úton halad a legjobb formája felé.
Bár a felállás kezdetben ugyanaz maradt, és csak az elmúlt meccseken váltott – szinte észrevétlenül – 4 védős, de meccs közben sokszor felállást váltó játékra a Juventus, az alapjáték, a meccsek dinamikája és a játékosok szerepkörei már az első hetekben elkezdtek átalakulni. A Zebrák Tudor alatt a legtöbbször erőtlen, fáradtságot sugárzó, ötlettelen játékot játszottak kevés mozgással és kreativitással, elsősorban az egyéni villanásokban és a mentalitásban bízva – utóbbiban vitathatatlanul rengeteget tett hozzá Tudor a csapathoz, elég csak az Inter vagy a Dortmund elleni comeback-ekre gondolni.
Spallettivel ehhez képest egy sokkal dinamikusabb, sok passzra, labdatartásra épülő játékot játszik a csapat, amely képes meccs közben akár többször is felállást váltani (akárcsak a legszebb Allegris időkben ~10 évvel ezelőtt): az alapfelállás mostanra egy hibrid 4-2-3-1 lett, ami védekezésben 5 védős felállásra vált, támadásban viszont Kalulu és akár Kelly is rendszeresen segítik a támadásokat, miközben Locatelli hátrébb húzódva szervezi a játékot. Emellett a taktikai repertoár része maradt a 3 védős felállás is, és mostanra a Juve kezdi megtanulni, hogy akár domináns játékból, akár a területeket átadva képes legyen kezelni a meccshelyzeteket.
A játékosok
Különösen impresszív, hogy a szemmel látható fejlődést személyi változások nélkül érte el Spalletti – hiszen szezon közepén érkezett, így „kapott csapattal” dolgozik, a januári mercato során pedig egyelőre nem igazolt a klub. Spalletti viszont a meglévő keretből egyelőre kihozza közel a maximumot, és látványos, hány játékos tudott szintet lépni az érkezése óta.
Kenan Yildiz bár Tudor alatt is jól kezdte a szezont, meccsről meccsre válik egyre inkább vezérré. Jonathan David fél év szenvedés után végre kezdi megmutatni, miért is üldözte őt fél Európa a nyáron – az utolsó 5 tétmeccsén 3 gólt és 2 gólpasszt jegyez. Esetében sokat számított Spalletti pszichológiája is: még a gyengébb teljesítmények után (mint a Lecce elleni botrányos kihagyott büntetője) sem száműzte a kezdőből – a bizalom pedig megerősítette Davidet és kifizetődni látszik.
Teun Koopmeinersből egyfajta „deep lying playmaker-t” fabrikált, egyenesen a védelembe vezényelve őt ehhez, a holland pedig 1,5 torinói éve legjobb meccseit hozta azon a poszton. Khéphren Thuram tavaly a Juventus egyik legjobbja volt, az idei szezont látványos visszaeséssel kezdte – de Spalletti alatt ez a folyamat megfordult, a francia pedig mostanra talán tavalyi önmagát is felülmúlva csillog. Manuel Locatelli a Serie A egyik legkomplexebb középpályásává vált – ahhoz képest, hogy Spalletti érkezésekor még arról szóltak a találgatások, hogy a csapatkapitány lesz az első játékos, akit lecseréltet a vezetőséggel, mostanra kihagyhatatlan alapemberré vált a kopasz trénernél.
Weston McKennie mindenben nagyon jó, de semmiben nem klasszis – Spalletti kihagyhatatlan embere lett, aki a sokoldalúsága mellett mentalitásban, terhelhetőségben is fejleszteni tudott rajta, és tökéletesen megtalálta a helyet és a szerepkört annak a McKennie-nek, aki korábban egyfajta „mindenhol, de sehol” játékosnak számított – azaz mindenhol megállta a helyét, de semmelyik poszton nem ő volt a legjobb választás. Lloyd Kelly folyamatosan lett egyre megbízhatóbb, a Benfica ellen pedig – Isten látja a lelkem, nem gondoltam volna, hogy valaha leírom ezt a mondatot – kiemelkedően klasszis teljesítményt nyújtott, ahogy egyébként a Napoli ellen is Höjlund mellett. Fabio Mirettit nyáron még majdnem eladta a Juve – mostanra ha nem is lett alapember, de rendszeresen kap akár kezdőként, akár csereként lehetőséget, és meg is hálálja a bizalmat – lásd a Napoli elleni gólpasszát pillanatokkal a becserélése után.
A sort még lehetne folytatni, de már ebből is nagyon szembetűnő, hogy Spalletti alatt szinte minden (kulcs)játékos javítani tudott a formáján, vagy minimum tartani a korábbi kiemelkedő színvonalát (pl. Kalulu).
A korlátok
Spalletti a Juventus élén eddigi 18 meccséből 12-t megnyert, 4 döntetlen játszott és mindössze kétszer kapott ki. Ez 66%-os győzelmi mutató, a bajnokságban 2,08, minden sorozatban pedig 2,22-es pontátlag – ez mind kiemelkedő szám. Impresszív, hogy komoly rangadókat is nyert már a Juve, hiszen a Bolognát, a Romát és a Napolit is legyőzték – ebből a Napolit kiütéssel, a Bolognát pedig remek játékkal. Jelentős a fejlődés Európában is: miután első 4 meccsén nyeretlen maradt a csapat, és még a kiesés sem tűnt irreális forgatókönyvnek, mostanra sorozatban 3 győzelemmel bebiztosította a továbbjutását és életben tartotta top8-as reményeit a csapat – és az érdemekből az sem von le, hogy 3 szerényebb képességű csapat volt az ellenfelük.
Mindent összevetve viszont a jelenlegi Juventusnak bőven vannak még korlátai. A keret összetételében, Spalletti korábbi edzői munkáiban, valamint a jelenlegi projekt fejlődési ívében is láthatóak olyan pontok, amik alapján azért nagyon nem érdemes még triplázásról álmodozniuk a torinói drukkereknek (ami ugye a már felemlegetett első Allegri-idényben karnyújtásnyira volt) – de még csak bajnoki címről sem, legalábbis egyelőre.
Spalletti gyakorlatilag összes korábbi klubcsapatánál hasonlóan impresszív kezdést produkált. Jó eredmények, javuló és szépülő csapatjáték, bizakodó szurkolók – de előbb-utóbb végül mindenhol kiütköztek taktikai repertoárjának gyengéi is. Spalletti minden csapatánál felépített egy remekül működő alapjátékot, sok esetben taktikai innovációkat épített be a játékba (mint Totti hamis 9-es posztja a Románál), és minden komolyabb klubjánál adott gólkirályt a Serie A-nak (Totti, Icardi, Osimhen). Azonban ha az alapjátéka nem működik, ha azt kiismerik az ellenfelek, akkor nehezen tud váltani, nehezen tud megújulni. Mindez elsősorban Európában köszön vissza, ami olykor akár olyan kiugró eredményekben csúcsosodik ki, mint a híres-hírhedt 7-1-es Manchester United-Roma meccs 2007-ben.
Továbbá Spalletti bár remek pedagógus, de nem könnyű ember, és korábbi állomáshelyein szinte kivétel nélkül összeveszett valakivel hosszabb-rövidebb idő után. Elég csak a Totti-afférra gondolni – előbb-utóbb mindenhol „megtalálta” a maga ellenségét. A Juventusnál egyelőre idillinek tűnik az összhang edző és csapat között, de az idő még alig telt. Az egykori szövetségi kapitányról tudvalevő, hogy nem nézi jó szemmel, ha nem az ő kezében van a teljes irányítás, tehát kulcsfontosságú lesz, hogy hogyan reagál a csapat és ő maga a későbbi hullámvölgyekre, hogyan tartják be a játékosok hosszú távon az edző utasításait, mennyire ítéli majd megfelelőnek az edzésmunkát. Én egyelőre egyetlen játékost látok, akit Spalletti szerintem már holnap kidobna a csapatból, ha tehetné: Lois Openda látványosan elvesztette az edző bizalmát, csupán epizódszerepeket kap, a Benfica elleni atyai (?) pofon a becserélése előtt pedig szintén beszédes volt. Nagyon nem mindegy, hogyan kezelik le ők ketten a konfliktusukat, valamint talál-e majd idővel magának újabb „ellenlábasokat” Spalletti a keretben.
A játékoskeret korlátjai még szembetűnőbbek. A Zebráknál jelenleg talán csak Kenan Yildizt nevezhetjük igazi klasszisnak, bár tény, hogy számos remek és sokoldalú, fejlődőképes labdarúgó tagja a keretnek. Azonban a jelenlegi kerettel nehezen egyeztethető össze egy magas szintű három frontos küzdelem, de talán még egy igazán reális bajnoki versenyfutás is. A Juventus kereténél jelenleg az Interé egyértelműen erősebb, a Napolié sérülések nélkül szintén előrébb tart, a Milan és a Roma pedig nagyon hasonló szintet képviselnek – hangsúlyozom: pusztán a keretek összetétele alapján.
A csapat projektje jelenleg erősen formálódik még, fejlődik a játék, javul a játékosok közötti kohézió – de mint minden formálódó projektnek, ennek is megvannak még a maga gyengéi. Bár a legtöbb meccset már képes dominálni a csapat, olykor képtelen reagálni a váratlan eseményekre – lásd a Cagliari elleni vereséget, ahol a semmiből bekapott gól után a brutális fölény ellenére sem tudott pontot szerezni a Juve. Érdekes módon az a meccs tökéletesen illeszkedik a fejlődési ívbe: a javuló játék és a megannyi új játékelem ott is megvolt, a Juve dominálta a meccset, de mivel még csak fejlődnek, és korántsem tökéletes a csapat, így óhatatlanul becsúsznak hibák és elrontott meccsek.
A keret kiegyensúlyozatlansága megnyilvánul a sokszor fellépő Yildiz-függőségben is. A török zseni egyre sűrűbben tud a legmagasabb szinten villogni, de ha sikerül őt kikapcsolni, a Juvénak (egyelőre) sokszor nincs B opciója – főleg ha ezzel párhuzamosan Conceicao sem tud extra villanásokat hozni a másik oldalon. A csatárok önerőből nem veszélyesek, a középpálya nem igazán gólerős, a kispad pedig meglehetősen rövid, és kevés kreativitást tartalmaz.
Ahhoz, tehát, hogy igazán komoly célokért szálhasson újra harcba a Juventus, mindenképpen erősítésekre van szükség legkésőbb a nyáron – és az elmúlt évek elhibázott játékosigazolásai után ezúttal telitalálat transzferekre lesz szükség.
Hol tart most a Juventus?
Bár jelen pillanatban is csupán 5., így a Spalletti kinevezésekor kitűzött minimális célt (BL-indulás) egyelőre nem éri el a Juventus, az teljesen egyértelmű, hogy nagyon komoly előrelépést produkált már ilyen rövid idő alatt is a csapat. Spalletti nem forgatta fel az öltözőt, nem reformálta meg a felállást, a kezdőcsapat összetételét, a taktikai hadrendet – mégis mindegyiken alakítani tudott. Egyértelműsítette az öltözői hierarchiát, a felállást nem azonnal, hanem fokozatosan cserélte le, a játékot pedig a meglévő játékosok megtartásával tudta színesíteni és formálni.
A Juventus már nem csak nyeri a meccseket, hanem a legtöbbször irányítja és dominálja is. A Cremonese elleni 5-0 egy közel 8 éve nem látott bajnoki eredmény volt, a Napoli elleni 3-0 pedig a címvédő minden gondjával-bajával együtt is új szint: tegye fel a kezét, aki emlékszik, mikor nyert meg utoljára ennyire simán, kiütéssel egy rangadót a Juventus! Én nem igazán emlékszem, de valószínűleg még az Allegri 1.0 érában lehetett utoljára példa hasonlóra.
Spalletti tehát sínre tette és irányba állította a Juventust, de a végállomás még nagyon messze van. Jelenleg a Juve valahol a 3.-5. erő között mozog az olasz bajnokságban, Európában pedig még csak kezdi igazából bontogatni a szárnyait. Az eddig látottak alapján meggyőződésem, hogy a zebrák a 3.-4. helyek valamelyikén fogják zárni a bajnokságot, tehát meglesz a BL-indulás, de egyelőre még nem realitás az a bajnoki cím, amit a Bologna és a Roma elleni győzelmek után sokan már elkezdtek emlegetni – ahhoz még nem eléggé stabil, kész és komplett csapat a Juventus.
Hova futhat ki a Spalletti-projekt Torinóban?
Az eddig látottak alapján gyakorlatilag bárhova. Ha Spalletti megkapja a bizalmat a vezetőség részéről, el tudja kerülni az öltözői konfliktusokat, valamint megkapja a kellő (és általa kért) erősítéseket a keretbe, akkor képes lehet a Napoli után egy újabb csapatot Olaszország csúcsára vezetni. A Juventusnál nyilvánvalóan egészen más anyagi lehetőségek (és persze ambíciók) állnak a rendelkezésére, mint bármelyik korábbi állomáshelyén, így ha ezeket az erőforrásokat okosan alkalmazzák, nagy dolgokra lehet hivatott ez a frigy.
Spalletti egyébként roppant szimpatikusan azt nyilatkozta néhány napja, hogy nincs szüksége új igazolásokra, ő a jelenlegi keretet fogadta el, szereti a játékosait, és velük vállalta a kitűzött célok elérését. A Napoli-meccs után azért már módosított: kiemelte, hogy szeretne egy Höjlund-típusú centert, aki a góllövés mellett a labdák megtartásában is kiemelkedő – ezen a hírek szerint gőzerővel dolgozik a csapat vezérkara.
A saját hot take-em a témában egyébként a következő: a Juventus idén 3. lesz a bajnokságban és a legjobb 16 vagy a legjobb 8 között búcsúzik a BL-ben, jövőre viszont Spalletti munkája igazán beérik, és 2027-ben újra olasz bajnok lesz Olaszország rekordbajnoka.
Hogy igazam lesz-e, arra pedig csak az idő adhat majd választ.