Itália tehetségei Angliában
Szerző: Voce di Mauro Suma
Egy érdekes tendencia újabb felvonását figyelhették meg az idei mercato alatt az olasz futball szerelmesei. Itália legígéretesebb fiatal játékosai, bár a tradicionális nagy olasz klubok érdeklődéséről folyamatosan lehetett velük kapcsolatban olvasni, mégis angol csapatokhoz tették át székhelyüket.
A Hellas Verona 21 éves középhátvédje, Diego Coppola 11 millió font ellenében igazolt át a közismerten ifjú titánok felfuttatására szakosodott Brightonba, a Parma bekkjének, Giovanni Leoninak a játékjogáért pedig 31 millió eurót csengetett ki a Liverpool.
A két ígéretes olasz védőtehetség Angliába szerződése már nem egészen újkeletű dolog. Tavaly nyáron a Bolognában kiemelkedő szezont produkáló Riccardo Calafiori a Juventus komoly udvarlása ellenére az Arsenalhoz igazolt. Korábbról pedig említhetnénk Guglielmo Vicario, Destiny Udogie, vagy éppen Gianluca Scamacca Londonba költözését is. Az olasz foci tehetségeinek kiáramlása Angliába elgondolkodtatott a Serie A topcsapatainak versenyképességéről. Érdekes kérdés az is, hogy ha az említett játékosok az olasz bajnokságon belül váltottak volna klubot, az mennyiben szolgálta volna a fejlődésüket.
Előbbi témában úgy gondolom, egyértelmű, hogy a Premier League az utóbbi évtizedben a világ futballjának csúcsligájává nőtte ki magát. Egyértelműen átvette azt a szerepet, amit az olasz bajnokság a 90-es években és az új évezred kezdetén töltött be. Valószínűleg a calcio legtöbb rajongója fel tudja idézni azokat az időket, amikor a világ legjobb játékosait felvonultató Milan, Inter, Juve trió mellett versenyképes csapata volt a Totti vezette Rómának, a Nestát, Stamot, Mihajlovicot foglalkoztató Laziónak, a Batistutát, Rui Costát soraiban tudó Fiorentinának, a Maradonával, Carecával rohamozó Napolinak, a Mancinival, Viallival felálló Sampdoriának vagy épp a Parmának is, ahol Cannavaro, Buffon, Verón és Crespo játszott.
Angliában ma a televíziós jogok elosztásának köszönhetően már a középcsapatok is az olasz nagyokhoz hasonló büdzséből gazdálkodhatnak. Ráadásul ezekkel a fontmilliókkal sokkal jobban is sáfárkodnak. A pénz pedig beszél. Ennek köszönhetően tartunk ott, hogy jobban megéri egy olasz tehetségnek a Milan, a Juve, vagy a BL-ben az utóbbi években kétszer is a döntőig menetelő Inter helyett egy Brighton, egy Tottenham, vagy épp egy West Ham ajánlatát elfogadni. Ezért az olasz nagyok kénytelenek a francia, a belga vagy a holland bajnokságból erősíteni, vagy a Premier League lepattanóit szerződtetni.
A futballpiacon átrendeződő erőviszonyoknak köszönhetően a Premier League sokkal komolyabb fejlődési lehetőséget is kínál. Mivel a kluboknak lehetőségük nyílik minőségi futballistákkal megerősíteni a keretüket, ezáltal a játék minősége is emelkedik. A nagyobb iram, a fizikalitás tökéletes technikai képzettséget, komoly kondíciót és gyors gondolkodást igényel. Minden egyes játékost gazdasági befektetésként kezelnek. A szakmai stábok tudatosan építik fel őket, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki belőlük. Ennek köszönhetően a csapatokon belül is komoly rivalizálás alakul ki a játékpercekért. Elég egy rossz meccs, és van helyetted egy olyan játékos a kispadon, aki bármikor képes átvenni a helyedet a kezdőben. Mindezt gazdaságilag stabil környezetben, versenyképes fizetésekért dolgozva tehetik meg a játékosok. Úgy gondolom, hogy ez szakmailag és anyagilag is egy sokkal profibb és vonzóbb alternatíva Olaszországnál.
Természetesen ezek egy laikus futballrajongó aggodalmai. Ennek ellenére elgondolkodtató, mennyit számítanak a különbségek a szervezettség, a tudatosság, a szakmai koncepció és a gazdasági stabilitás terén az angol és az olasz klubfoci között.