2+1 jó ómen, amely az Azzurri Eb-menetelését vetíti előre
Szerző: Benedicto
Alig több, mint 48 óra múlva a címvédő Olaszország számára is megkezdődik a 2024-es Európa-bajnokság. Az Azzurri a halálcsoportból indul meg a címvédés cseppet sem könnyű útján.
A válogatottat ért negatív történések, a két egymás utáni vb-kudarc, a sok átalakulás, a korábbiaknál gyengébb keret, a sérülések, a klasszis húzóemberek hiánya – megannyi indokot hallani, miért is esélytelen az idei tornán a címvédésre Spalletti legénysége. Természetesen minden elfogultságunk ellenére mi sem kiáltjuk ki a kontinensviadal abszolút favoritjának az olasz válogatottat, de abban biztosak vagyunk: a futballtörténelem során általában csattanós választ kaptak azok, akik lebecsülték egy nagy világesemény előtt Itáliát.
Ráadásul van két olyan emlékünk is az új évezred két tornájáról, amely nagyon jó ómennek tűnik, és nagy olasz menetelést, sőt, minimum döntőbe jutást vetít előre.
Berlin felett azúrkék az ég,
Deutschland, Deutschland, auf Wiedersehen!
Németországban, egész pontosan 10 városban rendezik az idei Európa-bajnokságot. Olaszország utazása Dortmundban veszi kezdetét, és reményeink szerint Berlinben ér majd véget július 14-én.
Németország utoljára 18 évvel ezelőtt, 2006-ban rendezett nagy tornát, akkor éppen világbajnokságot, és talán nektek is akad egy-két emléketek arról a vb-ről… 🙂 Bizony, 2006-ban az olasz válogatott bár a bundabotránytól megtépázva, sokak által esélytelennek tartva utazott Németországba, Cannavaroék mégis a legfényesebb éremmel a nyakukban, vb-trófeával a kezükben, hősökként térhettek haza.
Pedig ha valamikor, hát akkor tényleg fekete napjait élte az olasz labdarúgás. A frissen kirobbant Calciopoli botrányról még nem lehetett tudni, mely klubokat, sportvezetőket, netán játékosokat söpri el, de a keret minden tagjára gyakorolt bizonyos hatást. Azt már akkor is lehetett tudni, hogy a legnagyobb bajban a Juventus lehet, márpedig a keret jelentős részét alkották a Zebrák játékosai (Buffon, Zambrotta, Cannavaro, Camoranesi, Del Piero).
Milliószor felidéztük már, de sosem lehet megunni, emlékezzünk meg hát röviden újra arról a csodálatos, azúrkék nyárról 2006-ban!
Épp tegnap volt 18 éve, hogy a taljánok megkezdték vb-szereplésüket Hannoverben az akkor vb-újonc Ghána ellen, és a meccs bár nehezen indult, végül Pirlo és Iaquinta góljaival 2-0-s olasz sikerrel zárult. 5 nappal később Kaiserslauternben az USA volt az ellenfél, aznap pedig elkezdtek sokasodni a problémák: De Rossi brutális könyöklése miatt piros lapot kapott, 4 meccsre eltiltották, így csak a döntőben térhetett vissza. Cristian Zaccardo ráadásul öngólt vétett, így végül 1-1-el ért véget a találkozó. A csehek elleni sorsdöntő csoportmeccs sem indult a legjobban június 22-én, Hamburgban, hiszen Nestát már a 17. percben le kellett cserélni sérülés miatt – más kérdés, hogy a helyére beküldött Materazzi 10 percen belül gólt fejelt, és mint tudjuk, a vb későbbi szakaszában is főszereplő volt. Aznap egyébként Inzaghi állította be a 2-0-s végeredményt, amivel csoportelsőként ment tovább Olaszország.
A legjobb 16 között jött egy végletekig kiélezett meccs az ausztrálok ellen, ahol Materazzi kiállítása miatt bő 40 percet játszott emberhátrányban az Azzurri. A torna másik nagy hőse és felfedezettje viszont épp aznap villant meg először: Fabio Grosso a hosszabbításban harcolt ki 11-est, amit Totti a 95. percben váltott gólra, 8 közé lőve ezzel az olaszokat. A negyeddöntőben következett a torna legsimább olasz meccse: bár Nesta sérülése és Materazzi eltiltása miatt az akkor még negyedik számú középhátvéd, Barzagli játszott a védelemben, Lippi tanítványai sima 3-0-val ütötték ki az akkor még Shevchenkoval a pályán rohamozó ukránokat – az elsőt Zambrotta, a maradék kettőt Luca Toni lőtte.
A legjobb 4 között aztán jött sok olasz drukker máig kedvenc meccse, a házigazda németek elleni dráma. 118 percnyi körömrágós izgalom után a 119.-ben jött egy olasz szöglet, jött Pirlo zseniális passza, jött Grosso hibátlan tekerése, és egy csapásra elnémult a dortmundi aréna hazai szektora. A németek mindent egy lapra feltéve kezdtek rohamozni, csak azért, hogy a 120. percben a sakk után a mattot is bevigye a Squadra Azzurra: Cannavaro felszabadít, Totti előreteszi, Gilardino felviszi, visszapaszolja, Del Piero pedig amolyan „delpierosan” becsavarja – extázis, diadalüvöltés, német könnyek, Deutschland Deutschland auf Wiedersehen, andiamo a Berlino!
Végül július 11-én, Berlinben ért véget a nagy utazás. Zinedine Zidane élete búcsúmeccsén egy panenkás 11-essel szerzett vezetést, Materazzi fejjel egyenlített, majd éppen Zidane feje kapott főszerepet, amikor a hosszabbításban lefejelte az olasz gólszerzőt. A büntetőpárbajban Cannavaro kősziklaként segítette a társakat, Trezeguet kapufára rúgta, Grosso pedig bevágta a döntő büntetőt – a berlini ég azúrkék lett, negyedszer ült fel a világ trónjára Olaszország!
Végül pedig: 2006-ban a két legnagyobb sikerre Dortmundban (elődöntő) és Berlinben (döntő) került sor – most Dortmundban kezdi Eb-szereplését az Azzurri, a döntőre pedig ezúttal is Berlinben, az Olimpiai stadionban kerül sor…
Olasz, spanyol, horvát csoport – valahonnan ismerős, nem?
Ahogy mondtuk, kőkemény csoportba kapott besorolást az olasz válogatott, hiszen Spanyolország, Horvátország és Albánia lesznek a legyűrendő ellenfelek. Spanyolország, Horvátország, Albánia. Valahonnan ismerős, nem? Spanyolország, Horvátország, Írország… meg is van!
6 évvel a berlini diadal után, 12 évvel a mostani torna előtt került sor a lengyel-ukrán közös rendezésű Európa-bajnokságra, ahová a 2006-oshoz igencsak hasonló előjelekkel érkezett az Azzurri. 2012-ben ugyancsak bundabotrány nehezítette az olaszok dolgát, a legtöbben akkor is esélytelennek vélték az olaszokat, Cesare Prandelli viszont nagyon erős válogatottat rakott össze, és egészen a fináléig menetelt csapatával.
Méghozzá egy, a mostanihoz megszólalásig hasonlító csoportból indulva, hiszen a spanyolok és a horvátok akkor is egy kvartettben szerepeltek kedvenceinkkel, negyedikként pedig akkor Írország, most Albánia kapott helyet a csoportban – egyik ország drukkereit sem szeretnénk megsérteni, de talán kijelenthetjük, hogy a két együttes nagyjából hasonló játékerőt képvisel, és bár mindenkinek kellemetlen ellenfelet jelentenek, de mégis, egy továbbjutásra hajtó csapatnak az akkori írek ellen, és a mostani albánok ellen is kötelező a siker.
2012-ben tehát majdnem egy az egyben ugyanebből a csoportból vágott neki utazásának az Azzurri, és meg sem állt a döntőig – mi ez, ha nem jó ómen az idei tornára?! Ráadásul akkor még nehezebb volt a helyzet, hiszen 2012-ben fixen csak két csapat juthatott tovább a csoportból, míg idén akár három együttes is ott lehet majd a legjobb 16 között.
Június 10-én a spanyolokkal indult a menet, Di Natale góljára Fábregas válaszolt. 14-én jött egy újabb 1-1, Pirlo szabadrúgása után Mandzukic tudott válaszolni horvát oldalról. Az utolsó forduló előtt féltünk, mert egy az egyben megismétlődhetett volna a 2004-es svéd-dán „bravúr”: ha a spanyol-horvát meccs 2-2-es döntetlennel ért volna véget, akkor mindenképpen az a két együttes jutott volna tovább, hiába verik meg az olaszok Írországot. Szerencsére a történelem nem ismételte önmagát, Cassano és Balotelli góljaival Olaszország 2-0-ra nyert, közben pedig a spanyolok is behúzták a maguk meccsét.
A legjobb 8 között (akkor még 16 csapatos volt a torna) jött egy újabb ikonikus Eb-meccs. Anglia ellen bár végig remekül játszott az olasz válogatott (azért Buffon bemutatta az Eb egyik legnagyobb védését), végül 0-0-val jutottak el 11-esekig a felek. Ott egy hibátlan első sorozat után Montolivo kapu mellé lőtt a második körben, de amikor már minden veszni látszott, jött Andrea Pirlo, és káprázatos, pimasz, zseniális, higgadt, halálosan laza, őrületes panenkás 11-esével nem csak egyenlített, de a mentális előnyt is végérvényesen csapatához ragadta – onnantól már nem is volt kérdés, Diamanti bevágta a döntő 11-est, Olaszország pedig készülhetett az elődöntőre.
Akárcsak 6 évvel korábban, 2012-ben is a németek voltak az ellenfelek a 4 között. Az akkor is esélyesebbnek tartott Nationalelf reményeit Mario Balotelli élete meccsét játszva tette tönkre, SuperMario második, egyben legnagyobb gólja után minden idők egyik legemlékezetesebb gólörömét is bemutatta. Hiába Özil 11-ese a hajrában, a németeknek nem volt ellenszerük, Itália legjobbjai jutottak be a döntőbe.
Maga a finálé sajnos legkeserűbb emlékeink egyike lett, hiszen a spanyolok 4-0-val gázoltak át az addigra már túlhajtott, kifáradt, ráadásul sérülés miatt Chiellinit is elvesztő olasz együttesen. A hispánok mindmáig az egyetlen csapattá váltak aznap, akik meg tudták védeni Eb-címüket – őszintén reméljük, hogy már csak egy hónapig lesznek ők az egyetlen ilyen együttes!
És egy ráadás
Végül egy utolsó kis számmisztika: Olaszország jellemzően 12 évente játszik döntőt világeseményeken (1970: vb-ezüst; 1982: vb-arany; 1994: vb-ezüst; 2006: vb-arany). Nos, 2000-ben Eb-ezüst, 12 évvel később, 2012-ben szintén Eb-ezüst lett az Azzurri jussa – tehát most, 2024-ben ismét a döntő felé mutat minden jel! 😉
Jó ómenekből tehát nincs hiány – bízunk benne, hogy Chiesa és társai a pályán is fel tudnak nőni ezek mellé!