Mourinhotól… Mourinhoig

Szerző: Benedicto
2022. május 25.

Elérkezett a nap, az utolsó nap, amelyet igazán várunk a 2021/2022-es futballidényben. Két év után játszik újra európai kupadöntőt egy olasz csapat – és 12 év után nyerhet újra európai kupát egy olasz csapat. Hogy mi a közös a 2010-es sikerben és a mai esetleges sikerben? Az edző: José Mourinho.

Még leírni is kellemetlen, de sajnos igaz: 12 éve már annak a 2010 májusi estének, amikor egy olasz csapat utoljára a magasba emelhetett egy európai trófeát, akkor az Inter a zseniális Diego Milito duplájával verte a Bayern Münchent a BL-fináléban. A csapatban pedig közel sem Milito volt az egyetlen zseni, és bár sorolhatnánk még a neveket a csapatból, most csak egyet emelnék ki: José Mourinho ült a kispadon.

Megmondom őszintén, vegyesek az érzéseim a portugál mesterrel kapcsolatban, és ezek az érzések az évek során rendszeresen változtak. A stílusát, emberi oldalát sohasem kedveltem. A szakmai tudása előtt viszont leborultam, hosszú évekig tartottam magam a véleményhez, hogy ő a világ legjobb futballedzője.

De ezek az idők is elmúltak már. Amit Mourinho 2004-ben a Portoval csinált, ahogy felépítette a Chelsea-t, és főleg ahogy tökéletesre csiszolta az Intert, az maga volt az edzői csoda. A 2010-es évek elején mindig mosolyogva néztem a világsajtó két nagy megkreált párharcát: ki a jobb, Messi vagy Ronaldo? Ki a jobb, Mourinho vagy Guardiola? Mindig viccesnek találtam ezeket a kitalált csatákat, mert hát hogy is gondolhatja bárki, hogy Ronaldo jobb Messinél – és hogy is gondolhatja bárki, hogy Guardiola jobb Mourinhonál?

Mourinho viszont, mint később kiderült, 2010 májusában elérte pályafutása csúcsát. A Real élén bizonyára voltak még nagy tettei, szép húzásai, de az igazi zsenijét már nem tudta megcsillogtatni, második londoni korszakában pedig erős hanyatlásnak indult. Ez a sajnálatos folyamat a Manchester United kispadján csúcsosodott ki, ahol az egykori világklasszis edzőre már csak nevében emlékeztetett.

Mai napig tartom és vállalom a véleményemet: az MU élén Mourinho egy megkeseredett, megrekedt, önmaga paródiájába forduló, csak a szatirikus megnyilvánulásaiból és a korábbi sikereiből élő edző lett. Persze Sir Alex Ferguson óta az MU kispadján mindenki megégette magát, de talán senki más nem vált ennyire saját korábbi énje ellentettjévé.

Mourinho sikerének egyik legfőbb oka – a taktikai zsenije mellett – mindig az volt, hogy iszonyatosan jól bánt a játékosaival. Bármerre ment, a játékosai imádták, tűzbe mentek volna érte, és bármire hajlandóak voltak a kedvéért – ő pedig imádta a játékosait, tűzbe ment volna értük, és bármire hajlandó volt a kedvükért. Pályafutása első felében úgy védte a játékosait, mint egy anyatigris a kölykét, és bármikor kész volt saját magát a sajtó elé vetni helyettük.

Pályafutása második felére Mourinho megváltozott. Az anyatigris elvesztette néhány fogát, és már jó ideje úgy van vele, hogy nem feltétlenül baj, ha egy-két kölyök odaveszik a támadásokban. Manchesterben heti rendszerességgel hárította a felelősséget a játékosaira, a bírókra, az ellenfelekre – minden és mindenki hibás volt a sorozatos kudarcokért, csak éppen ő nem. A Special One-ban semmi special nem maradt – elkerülhetetlen volt a bukása.

A Tottenham élén eltöltött rövid és kevésbé sikeres időszak margójára csak annyit jegyeznék meg: bár a Spurs nyilván Angliában sem pályázik igazán reális eséllyel trófeákra, nemhogy Európában, de beszédes, hogy mennyivel többet ki tud hozni a csapatból jelenleg Antonio Conte, mint előtte Mourinho.

Így érkezett el tehát a tavaly nyár, amikor Mourinho nagy csinadrattával visszatért Olaszországba. A szememben addigra az egykori ünnepelt szupersztár edzőből egy savanyú, mindenben hibát kereső, régi nevéből élő trénerré vált, így talán senkit nem lep meg, ha elárulom: nem tartottam őt jó igazolásnak a Roma részéről.

Romában viszont Mourinho ismét változott. Nem tért vissza a korábbi zseniális énje, nem teljesen, de elmozdult abba az irányba. Jelenleg egyfajta keveréke az interes Mourinhonak és a manchesteri Mourinhonak.

Egy dolog biztos: Mourinho rendet rakott Rómában. Rendet rakott, egységet csinált, egy irányba állította az egész csapatot. A játékosai jól láthatóan ismét követik őt, hallgatnak rá, és José sem hárítja folyamatosan rájuk a felelősséget, mint tette azt néhány éve Angliában. Persze az “ellenségek” most is megvannak, a kifogáskeresés egy része azért megmaradt: a játékvezetőkkel kapcsolatos panaszkodás folyamatos, hol teljesen jogos, hol nagyrészt indokolatlan.

Őszintén szólva most sem merném kijelenteni, hogy Mourinho első római éve egyértelmű sikertörténet. Hiszen a bajnokságban csak 6. lett a farkasfalka, megelőzte őket a náluk – véleményem szerint – szerényebb kerettel és lehetőségekkel rendelkező városi rivális is, ami mindig fájó pont a klubnál. A tavalyi szezonhoz képest bár egy helyet előrelépett, de csak egy ponttal szerzett többet a Roma, és bár a védelme sokat javult (-15 gól tavalyhoz képest), támadásban annak ellenére is sokat rontottak (-9 gól), hogy lett egy nagyszerű Tammy Abraham-jük a csatársorba.

Ugyanakkor Mourinho legfényesebb sikerei nem az angol- vagy olasz bajnoki címek. Két trófea van, amik arany betűkkel írták be az ő nevét a labdarúgás történelemkönyvébe: a 2004-es és a 2010-es BL-serleg – tehát két európai trófea. És európai trófeát bizony ma nyerhet még egyet, ezúttal egy kisebb sorozatban, ezúttal egy harmadik csapat élén. Az Európa-specialista Mourinho ma újra csúcsra érhet Európában.

És hogy mi történt mindeközben, 2010 óta az olasz focival? Nos, a calcio megjárt azóta elképesztő mélységeket és őrületes magasságokat is, és bár jutott ezekre az évekre Eb-győzelem és Eb-ezüst is, na meg összesen három európai kupadöntő, de bizony bő 10 éve kontinentális klubtrófea nélkül tengődik az olasz foci. És legyünk őszinték, nem tűnik valószínűnek, hogy a következő 2-3 évben bármelyik taljan gárda reális esélyese lehet majd mondjuk a Bajnokok Ligájának.

Lehet akárhogy csűrni-csavarni Mourinho pályafutását, az igazán szomorú az, hogy az ő 2010-es Intere óta senki nem tudott az olasz csapatok közül diadalmaskodni Európában. A Juventus és Allegri kétszer is csak egy lépésre voltak a végső diadaltól, ahogy Conte Interének sem sok hiányzott a 2020-as Európa-liga döntőben, de a végső siker senkinek nem jött össze.

A végső siker utoljára José Mourinhonak jött össze egy olasz csapat padján, és ma újra José Mourinho lehet az, aki megtöri a bő egy évtizedes európai átkot. Avagy így jutott el az olasz foci 2010-től 2022-ig, José Mourinho az Intertől a Romáig, az olasz foci pedig Mourinhotól… Mourinhoig.

Forza ragazzi!