Kapitányok
Szerző: Benedicto
Eltelt egy hét, és még mindig nehezen hiszi el az ember, hogy nem csak álom volt az álomszerű menetelés, és Olaszország valóban Európa-bajnok lett néhány napja.
Márpedig nincs mese, Itália valóban felült Európa trónjára július 11-én, történelme során második alkalommal. Egyben az én életemben – és ez a megállapítás valószínűleg az Azzurri legtöbb olvasójára is igaz – másodszor nyert nagy tornát Olaszország. A 2006-os világbajnoki címre még most is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna, 15 év alatt azt a diadalt már sikerült feldolgozni – a mostanit még nem teljesen.
A mostani győzelem sok szempontból felidézte bennünk a 2006-os, németországi csodát: mindkét esetben egy előre sokak által lesajnált olasz válogatott emelhette magasba a kupát egy kiváló edzővel a kispadon, mindkétszer a csapategység tűnt a sikerek fő mozgatórugójának, és mindkét csapat élén csodálatos kapitányok álltak, akiket nem csak a nevük és a karjukon feszülő karszalag, hanem a viselkedésük is igazi kapitánnyá tett.
Az olasz futball hagyományosan a védekezésre épít. Ez nem újdonság, nem is szeretnénk az ellenkezőjét bizonygatni. A catenaccio hazája, a hibátlan védekezés egyeteme, a tökéletesen megszervezett deffenzív játék non plus ultrája volt mindig az olasz futball, és az is marad örökké.
Nem is lehet tehát meglepő, hogy a világ valaha volt legjobb védőinek jelentős részét Itália adta a világnak, a teljesség igénye nélkül többek között Facchetti, Bergomi, Baresi, Gentile, Scirea, Costacurta, Maldini, Nesta és Cannavaro is olaszként tanította védekezni a világ többi részét.
Valóban igaz, hogy minden kornak megvannak a maga nagy alakjai, és bár minden nagy alak visszavonulásakor felsejlik az emberben az érzés, hogy hozzá hasonló nem lesz már több a történelemben, az olasz védők mindig újra és újra meghazudtolják ezt a tézist. Mindig van, aki a régi nagyok örökébe lép – ahogy tette ezt Giorgio Chiellini is.
Órákon, napokon át beszélhetnénk a fent felsorolt játékosokról (többek között), vagy épp az idei Eb kapcsán áradozhatnánk tovább Leonardo Bonucci vagy Leonardo Spinazzola játékáról is, de ennek a cikknek ez nem célja. Ez a cikk Fabio Cannavaroról és Giorgio Chielliniről szól, az Azzurri két csodálatos kapitányáról.
Nem lehetett nem észrevenni az idei Eb-n a hasonlóságot a két játékos között, ami különösen annak fényében érdekes, mennyire különböző futballistákról van szó kettejük esetében.
Amit 2006-ban Fabio Cannavaro produkált a világbajnokságon, az a védekezés magasiskolája. Sokan azóta is vitatják az év végén elnyert Aranylabdájának jogosságát – ezek az emberek egész egyszerűen semmit nem értenek a futballhoz. Cannavaro akkor olyan elképesztő színvonalat hozott a torna egésze alatt, amilyenre talán soha nem volt még példa korábban a futballtörténelemben.
A részleteket mind ismeritek: a Cannavaro vezette Azzurri az egész tornán csupán két gólt kapott (egy balszerencsés öngólt és egy 11-est), 7 meccséből 5-öt hozott le kapott gól nélkül, köztük a házigazda Németország elleni 120 perces drámát. Cannavaro gyakorlatilag a legapróbb hiba nélkül hozta le a tornát, pedig nem könnyítette meg a dolgát, hogy állandó társa, Alessandro Nesta kidőlt mellőle, az őt helyettesítő Materazzit egy meccsre eltiltották, így még az akkor rendkívül fiatal Barzagli is szerepet kapott mellette.
De teljesen mindegy volt, Cannavaro mellett akár én magam is játszhattam volna azon a nyáron, valószínűleg akkor sem kapott volna ennél több gólt az olasz válogatott. Jöhetett szembe Nedved, Viduka, Schevchenko, Klose, Henry, Trezeguet vagy Zidane is, Cannavaro mindenkinek a végállomást jelentette.
A legemlékezetesebb produkcióját viszont számomra nem akkor nyújtotta, amikor megakasztott egy-egy támadást, például amikor a német nyomást elhárítva gyakorlatilag elindította a mindent eldöntő akciót az elődöntőben. Cannavaro csúcsteljesítménye a torna legvégén, a franciák elleni büntetőpárbaj során jött el – pedig ő maga akkor már labdába sem ért.
Aki látta azt a meccset, valószínűleg pontosan emlékszik rá. Ahogy az olaszok sorra lőtték a gólokat (Pirlo, Materazzi, De Rossi, Del Piero, és végül Grosso), a kamera rendszeresen mutatta a kezdőkörben ünneplő társakat. Pirlo nekifut, lő, gól, az olaszok pedig ugrálnak és ujjonganak. Teljesen szokványos kép egy ilyen helyzetben.
De Cannavaro nem ugrált, nem ünnepelt, nem ujjongott. Persze belül valószínűleg ugyanezeket érezte, de kifelé egész máshogy festett. Cannavaro csak állt a pálya közepén karba font kézzel, rendületlenül, a gólok után szinte meg sem mozdult. Néha mosolygott egyet, hagyta, hogy a híresen halvérű Pirlo a nyakába borulva izguljon, de ő maga nem mozgott. Nem ugrált. Nem üvöltözött, egészen a végéig.
Egy büntetőpárbaj mindig az idegek harca. Fabio Cannavaro abban a pár percben sokkal nagyobb kapitány volt, mint bármikor máskor. Cannavaro pontosan úgy viselkedett, ahogy egy kapitánynak kell. Rendíthetetlen nyugalom, már-már egykedvű arckifejezés, mint aki egy felvételt néz vissza, amit már ezerszer látott, és pontosan tudja, hogy mi lesz a vége. És valóban, ahogy őt nézte az ember azokon a képeken akkor, 2006. július 9-én, pontosan ez volt az érzése. Ha ránéztél Cannavarora, máris tudtad, hogy az olaszok egész egyszerűen nem veszíthetnek aznap.
Márpedig ha az ő elképesztő nyugalma, higgadtsága ilyen hatással volt ránk, tévénézőkre, akkor el lehet képzelni, mennyire megnyugtatóan hatott ez a csapattársai számára, vagy éppen mennyire megzavarhatott egy-egy francia játékost, ha az véletlenül rápillantott a saját lövése előtt.
Aki nem hiszi, járjon utána: itt a büntetőpárbaj teljes felvétele. Nézzétek meg, hogy reagál Cannavaro Materazzi gólja után (2:13), hogyan önt erőt Pirloba De Rossi (3:17) és Del Piero büntetői előtt (4:55). Csodáld meg, hogy marad továbbra is rendíthetetlenül nyugodt Del Piero gólja után (5:22), miközben körülötte mindenki tombol.
Csak a legvégén, Grosso gólja után engedi szabadjára az örömét, csak akkor indul el ünnepelni a társakat és világba kiáltani a boldogságát, csak akkor szabadul fel belőle minden érzelem. Onnantól már ő is olyan, amilyennek egy friss vb-győztest elképzelünk. Addigra már elvégezte a feladatát kapitányként – hiszen csapatkapitányként nem egy trófeát magasba emelni a legnehezebb, sőt, az már gyerekjáték. Eljuttatni a csapatot a trófea felemeléséig – ettől igazi kapitány valaki.
De az azt megelőző 5 percben, akkor, amikor a társaknak a legnagyobb szüksége van rá, akkor csöndben, nyugodtan, derűs arccal nézi élete legfontosabb 5 percét. Nyilvánvalóan ő is iszonyatosan izgul, ő is fél, ő is aggódik. De kifelé ezt nem mutatja. Kifelé ő a kőszikla, ő a támasz, akihez odamehetnek a társak bátorításért. Ő a nyugalom forrása, akinek az arcán előre látni lehet a végeredményt. Cannavaro igazi kapitány azokban a percekben, filmes átszólással élve végig vele van az erő.
Aztán eltelik 15 év, és Olaszország újra a csúcsra ér. Nincs már Cannavaro, nincs már Grosso vagy Materazzi, sőt, nincs az akkor még fiatal De Rossi sem – vagyis van, csak más szerepben. Az akkori játékosok közül egyedül Gigi Buffon aktív még, aki frissen igazolt a Serie B-be, a válogatottnak pedig 3 éve búcsút intett már.
De ahogy a cikk elején már említettem, mindig van, aki a régi nagyok örökébe lép. Az olasz futball mindig kineveli a maga új sztárjait, és a sztárok között mindig ott vannak az igazi vezérek is. Az új vezér, az új kapitány neve pedig Giorgio Chiellini.
Chiellini és Cannavaro sok dologban hasonlítanak, és még több dologban különböznek. Mindketten középhátvédek, mindketten koruk legjobbjai közé tartoznak a poszton. Egy kicsit még külsőre is hasonlítanak rövid, majdnem kopaszra nyírt hajukkal. Mindketten vezették csapatkapitányként az olasz válogatottat, mindketten szerepeltek a Juventusban, és mindketten magasba emelhettek egy nagy trófeát a válogatott csapatkapitányaként.
A játékstílusuk viszont nem is lehetne ennél különbözőbb. Cannavaro a hagyományos olaszos elegancia megtestesítője volt, aki amellett, hogy hibátlan védőmunkára képes, mindezt olyan elegánsan teszi, mintha csak táncolna egy estélyen. Őt nézve az az érzése támadt az embernek, mintha egy milliószor begyakorolt bécsi keringő hibátlanul kivitelezett tánclépéseit mutatná be valaki mondjuk egy királyi esküvőn – csak éppen labdával.
Chiellini játékáról valószínűleg még soha senkinek nem jutott eszébe a tánc. Sőt, a Juventus bekkje valószínűleg egy keringő közben is orra bukna a saját lábában – majd felpattanna, és ő nevetne a legszélesebb vigyorral saját magán. Ha Cannavaro az elegancia, akkor Chiellini az őserő.
Chiellini az a játékos, aki a labdával kicsit esetlen, a mozgása sokszor olyan, mint aki folyamatosan éppen elesni készül. Sosem volt igazán gyors, és még az erősebbik lábával sem bánik igazán jól a labdával.
Viszont Chiellini egyben az egyik legnagyobb harcos, akit valaha futballpályán láttunk. Ő az, aki sosem fél belemenni semmilyen kőkemény párharcba, aki ha kell, ütve-rúgva akadályozza meg az ellenfelet a gólszerzésben. Ő az, aki ennek megfelelően az egyik legtöbbet kapja – talán már ő maga sem tudja megszámolni, hányszor tört el focipályán az orra, vagy hány meccset fejezett be véres turbánnal a fején. Az övé az egyik legikonikusabb kép az elmúlt évekből.
Chiellini ha kell, kíméletlenül felrúgja az utolsó percekben Cristiano Ronaldot, majd lelkiismeret-furdalás nélkül mutatja neki, hogy jól van, dumálj csak, de úgy, hogy még a vereséget híresen nehezen feldolgozó portugál is megmosolyogja. Ha kell, kézzel húzza el a labdát a támadó elől, és ő az, aki önéletrajzi könyvében leírta: csodálja Luis Suárezt, amiért a 2014-es vb-n minden eszközt, még a fogait is bevetett ellene. Na és persze ha kell, a nyakánál fogva rántja vissza Bukayo Sakát az Eb-döntő utolsó perceiben.
Ugyanakkor Chiellini az, akit 2019-es térdszalag-szakadása után már mindenki leírt, aki az elmúlt két évben többet volt sérült, mint egészséges, és akit emiatt sokan már az Eb-keretbe sem neveztek volna be. Ő az, aki ennek ellenére megérkezik az Eb-re, és közel 37 évesen, két év folyamatos sérüléshullám után gyakorlatilag élete formájában focizva vezeti Eb-győzelemre az olasz válogatottat.
És Chiellini az is, aki amellett, hogy a pályán a legkeményebb játékosok egyike, a való életben egyrészt roppant művelt, hiszen sportolói pályafutása mellett egy cum laude diplomát is összehozott, másrészt pedig hihetetlenül melegszívű, rendszeresen jótékonykodó játékos, aki elképesztően jókedélyű, és az elmúlt időszakban már-már annyit látjuk őt szélesen mosolyogni, mint korábban Ronaldinhot.
Chiellinit lehet imádni és lehet gyűlölni, sőt, talán nem is nagyon lehet máshogy érezni vele kapcsolatban. Tipikusan az a figura, akit imádsz, ha a kedvenc csapatodban játszik, de a pokolra kívánsz, ha az ellenfélnél. De Chiellini tudását és pályafutását csak elismerni lehet – pláne most, hogy a nemzetközi siker is összejött neki végre.
Ahogy Cannavaronak 2006-ban, úgy Chiellininek is megvoltak a maga nagyjelenetei 2021-ben. A klasszis elődhöz hasonlóan ő is kvázi tökéletes játékot tett le a pályára a tornán, de ahogy Cannavaro, úgy ő is hozzátette a maga apróságait a nagy sikerhez.
És ahogy Cannavaronak, úgy Chiellininek is egy (két) büntetőpárbaj hozta el a legemlékezetesebb pillanatokat.
Talán a legemlékezetesebb a spanyolok elleni elődöntő volt. Élete egyik legfontosabb pillanata előtt a tőle megszokott széles vigyorral, hangos nevetéssel, tréfálkozással és Jordi Alba megölelésével/felemelésével lepett meg mindenkit. Nem lennénk meglepve, ha az a produkció ugyanolyan hatással lett volna a csapattársakra, mint Cannavaro rendíthetetlen nyugalma 2006-ban, vagy éppen Pirlo panenkás 11-ese 2012-ben az angolok ellen: levette a terhet a vállakról, megnyugtatta a többieket, láthatóan teljesen összezavarta Jordi Albát, és gyakorlatilag elfeledtette a társakkal a pillanat súlyát és jelentőségét.
A büntetőknél pedig teljesen ellentétesen viselkedett, mint Cannavaro 15 éve. Nála nyoma sem volt a higgadt álldogálásnak, Chiellini rá jellemző módon ekkor is aktívan megélte a pillanatot. A gólokat látványosan ünnepelte, a spanyol találatoknál csalódottan csapkodott – a szurkolói felvételen is jól látszik, hogyan fogadja látványosan ünnepelve a gólt szerző csapattársakat.
De figyeljük meg jól a döntő pillanatot. A videón 5 percnél érkezik Jorginho mindent eldöntő büntetője – Jorginho nekifut, lő, gól, Olaszország pedig egy emberként rohan és ünnepel. Kivéve Chiellinit és Locatellit. Chiellini első reakciója nem az ünneplés, hanem az, hogy az első büntetőt elhibázó, emiatt nyilván borzasztó állapotban lévő Locatellit megölelje és megvigasztalja, lelket öntsön belé. Igazi kapitányként.
Végül a döntő büntetőpárbajára is maradt egy emlékezetes momentuma. Miután végig fanatikus tekintettel szuggerálta a társakat, az utolsó lövésnél még “meg is átkozta” Bukayo Sakát.
Fantasztikus védőmunka ide, vezér-szerep oda, az egyik legemlékezetesebb pillanatot az Eb utánra tartogatta Chiellini. Az olasz válogatott ünnepélyes fogadtatást kapott Rómában a döntő másnapján, ahol csapatkapitányként Chiellini is beszédet mondott. A kapitány pedig az örömmámor közben sem feledkezett meg arról, mi is számít igazán: a győzelmet a 2018-ban elhunyt Davide Astorinak ajánlotta a csapat nevében. Astorinak, aki normális esetben ott lett volna a csapattal, és Európa-bajnokká vált volna egy héttel ezelőtt.
2006-ban Cannavaro, 2021-ben Chiellini. Az olasz futball utolsó két nagy diadalát egyaránt egy zseniális edző és egy fantasztikus csapat hozta el. Mindkét esetben előkerültek váratlan hősök, mindkét tornán voltak hatalmas drámák, óriási pillanatok. De mindkettőhöz szükség volt egy igazi nagy alakra, egy vezérre. Mindkét sikerhez elengedhetetlen volt egy igazi kapitány.
Talán sosem lesz olyan elegáns védő, mint Cannavaro, talán mindig megosztó marad a stílusa, talán sosem lesz belőle Aranylabdás, és talán sosem tartja majd senki jobb védőnek, mint világbajnok elődjét, de egy biztos: kapitányként Giorgio Chiellini múlt vasárnap végleg felnőtt Fabio Cannavaro mellé.
Szerencsénkre az olasz futball mindig kineveli a maga hőseit, és mindig van egy újabb kapitány, aki a régi nagyok örökébe lép.