Ellenfélmustra: Anglia
Szerző: Benedicto
Alig néhány órát kell már csak várni, hogy elhangozzanak a himnuszok, felharsanjon a kezdő sípszó, és kezdetét vegye Olaszország és Anglia részvételével az Európa-bajnokság döntője.
A magunk mögött hagyott egy hónap megannyi csodálatos pillanatot tartogatott, és bár fájdalmas emlékekből sem volt hiány, végül ma este dől majd el, hogyan fogunk évek múltán emlékezni erre az időszakra: életünk egyik legnagyobb csodájaként, vagy egy újabb majdnem-csodaként.
A végeredményt persze mi sem tudjuk megjósolni, azt viszont megtehetjük, hogy a tornán immár hetedik alkalommal, egyben utoljára bemutatjuk nektek az ellenfelet is: a főszerepben ezúttal Anglia.
Három oroszlán
Már az Azzurri spanyolok elleni elődöntője kapcsán is szóba kerültek hasonló témájú cikkünkben az angolok, most tehát megfordítjuk a dolgokat: ahogy Spanyolország, úgy Anglia is évtizedekig tartozott úgy a futball élmezőnyéhez, hogy nagy tornákon gyakorlatilag soha semmi nem jött össze nekik.
Bár 1966-ban az NSZK legyőzésével felért a csúcsra az angol labdarúgás a hazai vb-cím megszerzésével, de a futball őshazájának tartott ország előtte és utána is átélt egy bő 50 éves sikertelen időszakot.
Ami az Európa-bajnokságokat illeti, Anglia Olaszországhoz hasonlóan 10. alkalommal vesz részt kontinenstornán, és ahogy az Azzurri, úgy a Háromoroszlánosok is 1968-ban voltak először tagjai a mezőnynek. Ott a két csapat még elkerülte egymást, Anglia bronzérmesként, Olaszország pedig Európa-bajnokként zárta a négy csapatos tornát.
Az angoloknak aztán az 1996-os, saját rendezésű tornáig kellett várniuk egy újabb elődöntős szereplésre, a finálét viszont itt sem érték el – a németek elleni elődöntő büntetőpárbajában éppen a mostani szövetségi kapitány, Gareth Southgate hagyta ki a döntő 11-est.
Ez a bravúr azóta sem sikerült nekik, egészen mostanáig – idén viszont Anglia történelme első Európa-bajnoki döntőjére készül.
A szövetségi kapitány
Gareth Southgate helyzete sok szempontból hasonlít Roberto Mancini szerepére. Mindketten válogatott játékosok voltak, majd mindketten viszonylag fiatalon lettek vezetőedzők. Az angol és az olasz válogatottat két év különbséggel vették át, mindketten egy komoly mélypont után, és mindkettejüknek sikerült rögtön az első világeseményükön legalább az elődöntőig vezetniük csapatukat.
A két tréner tehát egyaránt nagy eredményeket ért el a nemzeti tizenegy élén, ennek ellenére a megítélésük vegyes: míg Mancini mögé gyakorlatilag egész Olaszország felsorakozott, addig Southgate sok kritikát kap csapata nem eléggé látványos, túlzottan biztonsági játéka miatt. Halkan tesszük hozzá: Anglia játéka hagyományosan is távol állt mindig a látványostól, és éppen a rakkolós, fizikális foci tette őket mindig erős ellenféllé, amit Southgate jól felépített taktikával tudott megfejelni.
A játékosként 57 válogatott meccsig jutó Southgate egyébként a válogatott előtt csak a Middlesbrough-nál volt korábban vezetőedző, valamint az U21-es válogatottat irányította, tehát edzői pályája első trófeáját hódíthatja el ma este.
A játékosok
A játékoskeret ereje és értéke alapján, a nevek alapján Anglia egyértelműen Európa és a világ egyik legjobbja. A szigetországiak keretében hemzsegnek a világsztárok, elég csak Harry Kane-re vagy Raheem Sterling-re gondolni.
Ráadásul az angol csapatban remekül ötvöződik a rutinos sztárok tapasztalata (Kane, Sterling, Walker, Stones, Shaw, Henderson) és a fiatal szupertehetségek lendülete (Rashford, Sancho, Bellingham, Rice, Mount, FodenJames, Saka). Érdekesség, hogy bár szigorúan nevek alapján talán a hátsó alakzat az, ahol mind a védelemből, mind a kapuból hiányoznak az igazi világklasszisok, mégis csupán egyetlen gólt kaptak eddig a Háromoroszlánosok a tornán: a dánok elleni elődöntőben, szabadrúgásból.
Az angol keret mindenesetre azt is elbírja, hogy olyan játékosok maradtak ki idén különböző okokból a csapatból, mint a 2018-ban egyaránt vb-elődöntőt játszó Alexander-Arnold, Dele Alli és Jesse Lingard.
Az “olaszok”
Talán nem is meglepő, hogy az angolok keretében egyetlen Serie A-s légiós sem szerepel. Egyébként is tartja magát a mondás, miszerint az angol játékosok ritkán tudnak jól teljesíteni külföldön, ennek megfelelően a mostani 26-os keretben is csupán 3 légiós található: az Atletico Madridot erősítő Trippier, valamint a Dortmund párosa, Sancho és Bellingham – közülük ráadásul Sancho a következő szezonban már a Manchester United-et erősítheti majd.
Nem volt a múltban sem túl sok angol légiósa az olasz bajnokságnak, a legismertebb nevek talán Paul Gascoigne, David Platt, David Beckham, Paul Ince, vagy épp Ashley Cole voltak, de nagyrészt ők sem Itáliában töltötték legszebb éveiket. A közelmúltban a sokszoros válogatott Joe Hart és Ashley Young tettek kitérőt a Csizmában, jelenleg pedig Chris Smalling és Fikayo Tomori tanulja ki Olaszországban a védekezés csínját-bínját.
Út az Eb-re
Sőt, nem csak az Eb-re, hanem egyenesen az Eb-döntőre. Az olaszokkal ellentétben Anglia csupán 8 fős selejtezőcsoportba került, ahol 7 győzelem mellett egy csehek elleni vereség csúfította a képet, de így is csoportelsők lettek az angolok. Ráadásul támadásban elképesztően impresszív számokat produkáltak, hiszen az olaszokhoz hasonlóak 37 gólt szereztek (ennél többet csak Belgium lőtt a kvalifikáció során), csak éppen kettővel kevesebb meccsen. 5-0, 5-1, 5-3, 6-0, 4-0, 7-0 – 8 meccsből hátszor tudtak legalább 4 gólos győzelmet aratni Vardyék.
Az Eb-n viszont a legtöbb meccsen nyoma sem volt a lehengerlő angol játéknak. A horvátok elleni, meglehetősen gyenge színvonalú nyitómeccsen Sterling szállította nekik az 1-0-s győzelmet, de a skótok elleni rangadón már nem született találat. A harmadik csoportmeccsen aztán megint Sterling és megint 1-0, ezúttal a csehek kárára – 7 pont, 2-0-s gólarány állt tehát a nevük mellett.
A legjobb 16 között Anglia egyetlen rendezőként játszhatta otthon a nyolcaddöntőjét, és végül Sterling és Kane találataival begyűjtötték első komoly skalpjukat a németek legyőzésével. A legjobb 8 között láthattuk az eddigi legjobb angol teljesítményt, Ukrajnát ellentmondást nem tűrően, 4-0-ra győzte le Southgate csapata.
A dánok elleni elődöntő viszont ismét komoly nehézséget okozott, egyben komoly visszhangot váltott ki. Damsgaard parádés szabadrúgásával az Eb-n először rezdült meg az angol háló, de Kjaer balszerencsés öngóljával hamar egyenlített Anglia. A hosszabbításban aztán egy azóta is nagyon sokat vitatott 11-est kapott a szigetországi együttes: két labda a pályán, gyanús “szabálytalanság”, a dán kapus szemét lézerező angol drukkerek, büntetőt hibázó Kane – volt itt minden, de a kipattanót értékesítette a Tottenham támadója, döntőbe lőve ezzel csapatát.
Közös múlt
Ezt a pontot felesleges is lenne már részletesen elemeznünk, hiszen megtettük azt már korábban a mai napon.
Röviden legyen elég néhány tény ezen a helyen: az eddigi 27 egymás elleni meccsből 11-et Anglia nyert 3 olasz siker és 3 döntetlen mellett. Nagy tornán ugyanakkor sosem tudták még legyőzni az Azzurrit, akik az 1980-as Eb-n 1-0-ra, az 1990-es vb-n 2-1-re győzték le riválisukat, majd 2012-ben büntetőkkel ejtették ki őket. Végül 2014-ben ismét egy 2-1-es olasz siker született a világbajnokságon.
A két együttes utolsó két találkozója viszont egyaránt 1-1-re végződött barátságos körülmények között.