Merre tovább, Juventus?

Szerző: Benedicto
2021. március 10.

Bár az odavágón összeszedett hátrányát ledolgozta, kevesebb idegenben lőtt góljával kiesett a Bajnokok Ligájából a Juventus tegnap este. A Porto elleni nyolcaddöntős kudarc már önmagában is fájó pont lenne Torinóban, de a kiesés ezúttal még a szokásosnál is súlyosabb kérdéseket vet fel.

A Zebrák zsinórban másodszor estek ki a BL-ből a legjobb 16 között, és sorozatban harmadszor búcsúztak olyan csapatok ellen, akik jóval szerényebb költségvetésből gazdálkodnak, és előzetesen jóval esélytelenebbnek számítottak a párharc előtt. Hiába járt tegnap közel a továbbjutáshoz, az újabb fiaskó után nagyon komolyan el kell gondolkodnia rajta a Juventusnak, hogyan folytassák tovább.

Az egyértelmű, hogy komoly változásokra van szüksége az Öreg Hölgynek, ha ismét Európa igazi topklubjai közé szeretne tartozni. A küszöbön álló változások kapcsán a sportvilág egyöntetűen két személyre hegyezi ki jelenleg a kulcskérdéseket: ők Andrea Pirlo és Cristiano Ronaldo.

Edzőkérdés?

Kezdjük ott, hogy iszonyatosan nehéz meghatározni a jelenlegi Juventus fő gondját. Sőt, gyakorlatilag lehetetlen, mert nem beszélhetünk egyetlen fő problémáról, rengeteg összetevő vezetett akár a tegnapi kieséshez, akár ahhoz, hogy a jelek szerint idén kereken 10 év után lehet újra más a Serie A bajnoka, mint a Juventus.

A tegnapi kiesésben minden benne volt: szerepe volt benne a rutintalan edzőnek, a vezetőség elhibázott döntéseinek, a keret alkalmatlanságának, a legnagyobb sztár csapnivaló teljesítményének, a sérüléseknek, a bíróknak, a balszerencsének, a koronavírusnak, és még számos dolognak.

Hihetetlen belegondolni, de a felsoroltak közül ha akár csak egyetlen körülmény máshogy alakult volna, az is elég lehetett volna a továbbjutáshoz: ha Cuadrado kapufája befelé pattan (lásd: balszerencse), ha a játékvezetők a párharc két erősen kérdéses 11-ese közül az egyértelműbbet fújják be (az odavágó legvégén – lásd: bírók), ha Cristiano Ronaldo Cristiano Ronaldo módjára játszik (lásd: legnagyobb sztár), máris más lehetett volna a forgatókönyv. És persze egy rutinosabb edző talán jobban meccselt volna Pirlonál, jobban készíti fel a csapatot, vagy épp jobban időzíti a csúcsformát, ami szintén döntő lehetett volna.

Andrea Pirlo kinevezése a Juventus legmerészebb és legváratlanabb döntése volt az elmúlt jó néhány évtizedben. Senki nem számított rá, hogy a teljesen rutintalan, nulláról induló Pirlo egyből ilyen feladatot kap. Egyébként nem csak a Juvénál, de gyakorlatilag a teljes futballtörténelemben talán példa nélküli, hogy egy ennyire nulláról induló edző rögtön egy ekkora csapathoz kerül, ahol minden meccsen csak a győzelem elfogadható, ahol minden fronton a végső győzelem a cél, és ahol világsztárokkal kell együtt dolgoznia.

Persze a közelmúltban két sikeredző is hasonlót produkált, de sem Guardiola, sem Zidane nem “nullkilométeresként” vette át a Barca és a Real vezetését. Mindketten edzették az ificsapatokat, valamint éveken át dolgoztak a nagycsapat közvetlen közelében segítőként, az aktuális vezetőedző mellett. Pirlonak erre sem volt lehetősége.

Ugyanakkor Andrea Agnellit, a Juventus elnökét ismerve biztosak lehetünk benne, hogy nem volt véletlen ez a választás, és nagyon komoly üzenettel bírt. Pirlo kinevezése nem egy hirtelen jött, elkapkodott döntés volt, hanem annak az egyértelmű jelzése: a Juventus tőle szokatlan módon elfogadta, hogy a hosszú távú sikerekhez megújulásra van szükség, amihez muszáj elengedni az azonnali eredménykényszert. Máshogy fogalmazva: a Juventus hosszú évek, évtizedek óta először a hosszú távú eredményekre és építkezésekre helyezte a hangsúlyt az azonnali sikerek helyett.

Legalábbis Pirlo kinevezését nem lehet máshogy értelmezni. Próbáljunk egy kicsit a Zebrák vezérkarának fejével gondolkozni. Egész egyszerűen nem logikus azt feltételezni, hogy Agnelliék Pirlot látták a legalkalmasabbnak arra, hogy idén BL-t (és mellé persze lehetőleg bajnokságot és kupát) nyerjen a Juventus. Nem azért, mert ne lehetne rá képes majd edzőként, hanem azért, mert életében egyetlen edzést sem vezényelt még le korábban.

Andrea Agnellit lehet szeretni és nem szeretni, sokféleképpen lehet értékelni a munkásságát vagy az elképzeléseit, de az biztos, hogy egy borzasztóan felkészült, pragmatikus, célratörő vezetőről van szó a személyében. Agnelli az, aki egy romokban heverő Juventusból néhány év alatt minden idők legdominánsabb olasz bajnoki csapatát rakta össze, aki elnöksége első 10 évén belül eljuttatta a klubot a bajnoki 7. helyektől a BL-döntőkig és 9 bajnoki címig, aki Amauri, Aquilani, Marco Motta és Jorge Martinez-féle nevektől indulva pár év alatt odáig jutott, hogy Cristiano Ronaldot és Matthijs de Ligt-et tudott igazolni.

Agnelli az, aki tervszerűen, lépésről lépésre, napról napra haladva juttatta csúcsra a Juventust Olaszországban, és emelte vissza a legnagyobbak közé Európában is.

Agnelli az, aki mindemellett európai sportvezetőként szintén tervszerűen, lépésről lépésre, napról napra tervezte meg az elmúlt években az európai topfutball átalakítását – és ne legyenek kétségeink, keresztül fogja vinni ezt a tervét is Szuperligástól, mindenestül együtt. Egy szó, mint száz: az elmúlt 10 év Juventusa elsősorban Agnelli munkája, és egy ilyen ember nyilván nem hihette őszintén azt tavaly nyáron, hogy ha 2021-ben BL-t akar nyerni a csapata, akkor ennek levezénylésére Andrea Pirlo a legjobb választás.

Pirlo kinevezése tehát egyértelműen a jövőnek szólt, a hosszú távú csapatépítésről, a megújulásról. Semmilyen szempontból nem lehetett reális elvárás idén egy BL-győzelem, és az is természetes, hogy a bajnoki menetelésnek is vége kell szakadnia egyszer.

Mindez azt is jelenti, hogy amikor Agnelli Pirlo és így a hosszú távú sikerek mellett tette le a voksát, egyben előre vállalta azt, ami most történik. Előre kellett tudnia, hogy a csapata minden valószínűség szerint ki fog esni a Bajnokok Ligájából – persze hogy így és ilyen hamar, az nem volt törvényszerű. Pontosan tudhatta azt is, hogy a bajnoki egyeduralom is veszélyben van.

Apropó, bajnoki egyeduralom. Azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy ha a Juventus idén nem lesz bajnok, az csak az idei szezonon múlik? Az első évek totális dominanciája után az őrségváltás már 2-3 éve folyamatosan és egyre inkább érik. Míg 2014-ben és 2015-ben még 17-17 (!) pont előnnyel lett bajnok a Juve, 2016-ban pedig 9-et vert a 2. helyezettre, addig 2018-ban már csak 4 ponttal előzték meg a Napolit úgy, hogy a 35. fordulóban, az Inter ellen még úgy tűnt, elbukja a bajnoki címet a csapat.

Két éve, Allegri utolsó évében bár nagy volt az előny (11 pont), de ez csak a borzasztó gyenge ellenfeleknek volt köszönhető, a szezon végére iszonyatosan szenvedett a Juve, amely utolsó 7 bajnokijából csak egyet nyert meg 3 döntetlen és 3 vereség mellett. Tavaly pedig minden eddiginél kisebb előnnyel, egyetlen ponttal lettek csak bajnokok, ráadásul a 9 szezonból ekkor gyűjtötték a legkevesebb pontot. És ugye ki tudja, mi lett volna, ha nincs a járvány miatti 3 hónapos kényszerszünet…

Összegezve tehát a Serie A őrségváltása évek óta a küszöbön áll már. Egyetlen sorozat sem tarthat örökké, óhatatlanul kell tehát legyen egy év előbb-utóbb, amikor nem a Juve lesz Olaszország bajnoka.

Hogy ez éppen Pirlo első torinói évére esik (már amennyiben), az persze érdekes egybeesés, de nem gondolom, hogy összefüggene. Sőt, ki merem jelenteni, hogy az előző két bajnokságot Pirloval is megnyerte volna a Juve, az ideit viszont Contéval, Allegrivel és Sarrival sem sikerülne.

Pirlo egyébként világos elképzelésekkel és jó játékfelfogással érkezett Torinóba, ahol a problémák dacára továbbra is ezeket igyekszik megvalósítani. Sokan nem fognak velem egyetérteni, de én Agnelliék helyében semmiképpen nem válnék meg Pirlotól az idei szezon végén. Az egykori karmesternek tavaly nyáron időt és türelmet ígértek – hát most itt a lehetőség, hogy mindezt megkapja.

Ha Pirlot elküldenék idén, az egyben azt jelentené, hogy teljesen feleslegesen bukott el idén fontos trófeákat a Juventus, hiszen a megkezdett építkezés ezzel abbamaradna, és valaki mással (de egyáltalán nem biztos, hogy jobbal) kezdődhetne elölről.

Andrea Pirlo edzőként továbbra is nagyon kezdő, akinek elképesztően sok mindent kell még tanulnia, és bőven vannak hibái. Ugyanakkor van bőven nagyobb gondja is nála jelenleg a csapatnak: a játékoskeret.

Megtört sereg

Kezdjünk egy erős felütéssel: a Juventus idei kerete az elmúlt 10 év leggyengébb Juventus-kerete. Folytassuk egy másik erős tételmondattal: nem csak Pirlo, de a világ összes edzője szenvedne idén a Juventus élén.

Persze mit is beszélek, hogyan lehet gyengébb egy olyan keret, amelyben többek között minden idők egyik legjobb játékosa szerepel, mint a 9 évvel ezelőtti, ahol Pepe, Estigarribia és Giaccherini rohangáltak a széleken, és ahol Vucinic és Matri “szórták” a gólokat. És mégis, az a csapat veretlenül lett bajnok – az idei nem. A két csapat között pedig zongorázni lehet a különbséget.

A 9 éves dominanciáját rengeteg dolognak köszönhette a Juventus, de a fantasztikus védelem és a pazar középpálya nélkül egész biztos nem valósulhatott volna meg ez. A Vidal, Pirlo, Marchisio és Pogba fémjelezte középpályánál nem nagyon találhattunk erősebbet akkoriban a világon, és első éveiben Pjanic is kiválóan vitte tovább a korábban megszokott színvonalat.

A Juventus mostani keretének legnagyobb baja a középpálya. Először is kiemelném, hogy Arthur és Rabiot a csapat legjobbjai között voltak tegnap este, de azonnal szögezzük is le, hogy 6-7 évvel ezelőtt egyikük sem lehetett volna több egy kiegészítő embernél a csapatban. Mindez pedig igaz a többiekre is: az egyébként abszolút pozitív meglepetést okozó McKennie még csak-csak elfért volna a keretben, de Bentancur és Ramsey egész biztosan csak ellenfélként léphettek volna pályára pár évvel ezelőtt az Allianz stadionban.

Ugyanez persze a keret többi posztján szereplő jó pár játékosról is elmondható, de a leghangsúlyosabb probléma a középpálya. Miközben 2013-ban Conte legnagyobb gondja az volt, hogyan szorítsa be a 3-5-2 közepére Pirlot Vidal és Marchisio mellé az akkoriban berobbanó Pogbát is (végül inkább levett egy csatárt a pályáról és 3-5-1-1-ben játszatta a Juventust, Marchisioval visszavont támadóként), addig Pirlo egészen másfajta gondokkal küzd.

Egyrészt nagyon komoly minőségi problémákkal, amikről nem az edző tehet. Nyilván nem Pirlo kérte például Bentancurt arra, hogy a portoi odavágó első percében adjon gólpasszt az ellenfélnek a saját 16-osán belül. Szintén nem Pirlo gondolja azt, hogy Ramsey vagy McKennie szélső középpályás – hogy mégis rendszeresen szerepelteti őket a széleken, annak egészen más oka van. Név szerint az, hogy a Juventus idei szezonjának legjobb játékosa, Chiesa szélső, és az utóbbi hónapok alapján kihagyhatatlan a csapatból, rajta kívül viszont egész egyszerűen nincs megfelelő szélsője a Juventusnak.

A Pirlo által általában favorizált 4-4-2 egyik szélére Chiesa tökéletes választás. A másik szélen viszont a teljesítmény szempontjából a csapnivaló és a borzalmas között ingadozó Bernardeschi, a védekezni képtelen, borzalmasan egylábas Kulusevski, valamint a már említett, eredetileg középső középpályás Ramsey vagy McKennie jöhetnek szóba – Douglas Costa pedig közben aranyeresre üli a seggét a müncheni padon/lelátón.

Megoldást egyébként a Juve másik idei legjobbja, Cuadrado jelenthetne, őt viszont a folyamatos sérüléshullámok miatt nem tudja a középpályán beveteni Pirlo, mert a védelemben van rá szükség. Ha már védelem: Chiellinire a sérülékenysége és a kora miatt már nem lehet huzamosabb ideig építeni, de Ligt szintén sérülésekkel küzd, de Sandro, Bonucci, Demiral és Bonucci is sok meccset kihagytak már kényszerűségből az idén.

A csatársorra nézve pedig több problémát is láthatunk. Először is nagyon rövid a névsor: CR, Morata, Dybala – egy általában kétcsatáros játékot játszó csapatnál, három frontos terhelésre ez nagyon kevés. Dybala borzalmas őszt produkált forma szempontjából, de mostanra már azt is visszasírják a Juve szurkolói, hiszen emberemlékezet óta nem is tudott meccset játszani az argentin. Így marad a szezont jól kezdő, de az elmúlt hónapokra nagyon visszaeső, valószínűleg nagyon el is fáradt Morata, valamint Cristiano Ronaldo, és a kényszermegoldásként többször itt szereplő Kulusevski.

A fentiekből tehát jól látszik, hogy a Juventus kerete akkor sem lenne kellően versenyképes (és nagyon-nagyon messze elmaradna például a 2015-ös, BL-döntős csapattól), ha mindenki egészséges lenne. De éppen ellenkezőleg: szinte minden játékosnak kellett már kihagynia hosszabb-rövidebb időszakokat akár sérülések, akár a koronavírus miatt. Elég csak megnézni, kik ültek tegnap a Juventus padján. A fel nem használt cserék névsora a következő: Buffon, Pinsoglio, Chiellini, Di Pardo, Dragusin, Fagioli, Frabotta. Tehát két kapus, egy sérülésből visszatért védő, valamint 4 ifista.

Mindez persze nem lehet mentség mindenre. Ha a Juventust a Bayern München vagy a Real Madrid ejtette volna ki, foghatnák mindezt a sok sérülésre is akár. De nem így történt, és bár minden tiszteletünk a Portoé és játékosaié, de egyértelmű, hogy a hazaiak kezdőjét még így is sokkal jobb játékosok alkották. Legalábbis papíron, de ez a pályán sajnos nem valósult meg ezúttal.

A helyzet egyébként hasonló volt az elmúlt két évben is: sem az Ajax, sem a Lyon nem rendelkezik erősebb kerettel a Juvénál. Évek óta látható, hogy a korábbi húzóemberek vagy kiöregedőben vannak (Chiellini, Buffon), vagy nyomokban sem emlékeztetnek korábbi klasszis önmagukra (Bonucci, Sandro), vagy éppen nincsenek már a klubnál (Vidal, Pogba, Tevez, Pjanic, Marchisio, Pirlo).

A keret tehát jelenleg nem mérhető össze a PSG, a Bayern, a Liverpool vagy a Real keretével. De ugyanígy nem mérhető össze a Portoéval sem, akik nyilvánvalóan visszafogottabb játékosállománnyal rendelkeznek.

Már csak azért is, mert a Juventus keretében van valaki, aki a Porto teljes kereténél értékesebb a piacon: Criastiano Ronaldo.

Szarvatlan kecske

Ezzel pedig el is érkeztünk az utolsó igazán fontos ponthoz: a Cristiano Ronaldo-kérdéshez.

Maradjunk a száraz tényeknél: amióta Cristiano Ronaldo szűk 3 éve zebrabőrbe öltözött, természetesen ő a csapat legnagyobb sztárja, ő lövi a legtöbb gólt (121 meccsén 92-t), általában ő viszi a hátán a csapatot. Őt választották mindkét bajnoki szezonjában a liga legjobb támadójának, nyert két bajnoki címet, valamint számtalan meccset döntött el a Juventusnak.

De nézzük a száraz tényeket egy kicsit más szemszögből. Amióta Cristiano Ronaldo szűk 3 éve zebrabőrbe öltözött, a csapat kevésbé játszik látványosan, mint előtte, egyre ritkábbak a jó csapatteljesítmények, abszolút veszélytelenek lettek a Juventus szabadrúgásai, a korábban remeklő Dybala teljesen leépült, a csapattársak szinte csak szökőévente lőnek gólt, a Juventus pedig kétszer a 16, egyszer a 8 között esett ki a BL-ből.

2,5 év után azt mondom: Cristiano Ronaldo megszerzése marketing-szempontból tökéletesen, sportszakmai szempontból viszont abszolút nem jött be a Juventusnak.

Persze furcsa dolog ilyeneket mondani úgy, hogy CR tavalyelőtt 21, tavaly 31 gólt lőtt a bajnokságban, idén pedig máris 20-nál jár. Ugyanakkor nem véletlen az sem, hogy a portugállal a soraiban a Juve előbb 70, majd 76 bajnoki gólig jutott – a CR érkezése előtti szezonban 86-ot, azelőtt visszafelé haladva 77-et, 75-öt, 72-t, 80-at lőttek. Tehát hiába Ronaldo kiemelkedő góltermése, a portugál sokkal inkább elveszi a gólokat a társaktól, és nem hozzáteszi a magáét a többiek terméséhez.

Érdemes megnézni, hogyan viszonyultak CR góljai arányában a csapat összes góljához. A 2018/2019-es idényben minden sorozatot figyelembe véve a Juventus összesen 83 gólt szerzett, ennek közel 34%-át Ronaldo (28). Egy évvel később 95-ig jutottak Sarri irányításával, CR ezúttal a találatok 39%-át jegyezte.

Ehhez képest az érkezése előtt, 2017/2018-ban Dybala volt a legeredményesebb a maga 26 találatával, ami a csapat összes góljának (107) csupán 24%-a volt. Még egy évvel korábban az akkori legeredményesebb játékos, Higuain a csapat góljainak 30%-át lőtte (32/105). Folytathatnánk a sort még sokáig, de vessük csak össze ezt a 2011/2012-es, veretlen bajnok csapattal: Marchisio, Matri és Vucinic egyaránt 10-10 gólt szereztek, a csapat pedig összesen (akkor még BL nélkül) 67-ig jutott. Tehát a csapat legeredményesebb játékosa az összes gól mindössze 15%-áért felelt.

Hogy mi következik mindebből? A csapategység egyre tökéletesebb hiánya. A Juventust az elmúlt, igencsak sikeres években nem egy-egy kiemelkedő sztár tette igazán sikeressé, hanem a nagybetűs csapat. Ott volt például Tevez, aki bármikor eldöntött egy meccset, legyen az akár BL-elődöntő, akár bajnoki rangadó, de ha Teveznek nem ment, hát eldöntötte helyette Vidal – vagy ha neki sem ment, jött Pirlo, Marchisio vagy Morata. Most nagyjából ott tart a Juventus, hogy ha Ronaldoból nem szakad ki 1-2 gól, akkor vagy eldönti Chiesa vagy Morata, vagy nem dönti el senki.

Még egy példa erejéig ragadjunk a közelmúltban. A veretlen bajnoki szezonban Vidal, Pirlo és Marchisio összesen 19 bajnoki gólt lőttek. Azt azt követő 3 szezonban a Pogbával kiegészült középpálya sorrendben 26, 26 és 22 gólt szerzett a bajnokságban – és ez csak a négy középpályás termése.

Ehhez képest idén Mckennie, Rabiot, Ramsey, Bentancur és Arthur, tehát a klasszikus középpályások összesen 9 gólnál járnak, de például Bernardeschinek sincs még gólja az idényben. Egyszerre jelzi ez a keret imént taglalt gyengéit, valamint a Ronaldo-effektus hatásait is.

A Juventusnál jelenleg minden és mindenki Cristiano Ronaldoról szól, minden és mindenki Cristiano Ronaldoért létezik, és ez nem jó. Nem jó, mert a Juventust az elmúlt évtizedekben mindig sikerre vivő csapategység kárára megy, és nem jó, mert CR-ből egyre kevesebbszer jön ki a döntő faktor, és amikor neki nem megy, akkor kifejezetten hátrányt jelent a jelenléte a csapatnak.

Elég csak megnézni a csapat hétvégi, Lazio elleni bajnokiját: CR nem játszott, legalábbis nem kezdőként, a Juve pedig egyik legjobb idei játékát nyújtotta. Véletlen lenne? Meglehet, de egyre nehezebb hinni benne.

Az igazság az, hogy sokkal jobban játszik, jobban fest a Juventus Ronaldo nélkül, mint vele. Persze nincs más a csapatban, aki 30+ gólt tudna lőni szezononként – de biztos, hogy baj ez? A Juventus sosem arról volt híres, hogy egy játékost helyezett a csapat fölé, sosem egyetlen világklasszis vezette őket sikerekre.

Az 1995/1996-os, BL-hyőztes csapatban olyan játékosok játszottak, mint Vialli, Ravanelli, Di Livio, Pessotto, Vierchowod, Tacchinardi, Jugovic, Paulo Sousa, Deschamps, Conte vagy Padovano. Mind csodás játékosok, de legyünk őszinték: valószínűleg egyiküket sem sorolnánk a futballtörténelem 50 legjobb játékosa közé. Persze volt ott egy bizonyos Alessandro Del Piero is, akit már igen, de mégis, sosem lehetett azt érezni, hogy Alex a csapat fölé nőne, hogy ő lenne a legnagyobb sztár, akit mindenki kiszolgál. A korábbi példához visszatérve egyébként abban az idényben Ravanelli volt a csapat legeredményesebb játékosa 18 góllal, de az egységet jól mutatja, hogy Del Piero és Vialli is 10 fölött termelt.

Torinóban persze valószínűleg mindenki megbocsátaná Ronaldonak, hogy “elveszi” a gólokat a többiektől a bajnokságban, ahogy azt is, ha nem lesz bajnok idén sorozatban tizedszer is a Juventus – ha CR megtenné azt, amiért érkezett. De nem teszi.

Cristiano Ronaldot ugyanis kimondva-kimondatlanul is két fő okból vette meg a Juventus. Egyrészt üzenetként, hogy a csapat jelezze a világnak: itt vannak, megérkeztek az elitbe anyagilag is, és képesek megvenni a világ legjobbjait is. Másrészt viszont sportszakmai okokból: azért, hogy végre-valahára Bajnokok Ligáját nyerjenek.

Erre a célra valóban a sorozat királya, Ronaldo tűnt a legjobb választásnak, de harmadik nekifutásra is csúfos kudarcot vallott. Sőt, évről évre egyre nagyobb kudarcok érik CR7-et a BL-ben torinói karrierje során, és semmi sem utal arra, hogy ez jövőre máshogy lehetne.

Torinóba érkezése után Ronaldo épp az első évében hozta azt, amiért igazolták: bár a bajnokságban akkor még “csak” 21 gólt lőtt, de a BL-ben, és főleg az egyenes kieséses szakaszban parádézott. Az Atletico Madrid elleni nyolcaddöntő-visszavágó arany betűkkel kerül be a klub történelemkönyvébe, azt a bravúrt valóban portugál sztárjának köszönhette elsősorban a Juventus. CR aztán az Ajax ellen is meglőtte a maga góljait, és a legkevésbé rajta múlt az akkori kiesés.

Tavaly aztán már más volt a helyzet, hiába lőtt gólokat Ronaldo a Lyon ellen is, a 16 között kiesni a franciák ellen óriási pofon volt a Juvénak és CR-nek is. Idén pedig elérkezett az abszolút mélypont: a Porto elleni 210 perc alatt Ronaldo egyetlen érdemleges momentumot tudott felmutatni, az odavágó végén kiharcolt 11-est – amit a bíró nem adott meg. A maradék 209 percben a legkevésbé sem emlékeztetett korábbi önmagára, ténfergett a pályán, elakadtak rajta a támadások, sorra rossz cseleket és megoldásokat választott. Beszédes momentuma volt a meccsnek, amikor tegnap a hosszabbításban lesen sétálgatott, kivonva ezzel magát a játékból, miközben csapata támadott.

Persze lehet mondani, hogy a többiek sem tettek többet, de egyérszt ez nem igaz, másrészt a többiek nem tartják saját magukat nyíltan minden idők legjobbjának. Ha valaki nyíltan vállalja, hogy saját magát tartja a GOAT-nak (Greatest of all Time, azaz minden idők legjobbja), akkor attól az embertől nem fér bele egy ilyen teljesítmény egy ilyen meccsen.

Chiesa például vélhetően nem tartja magát minden idők legjobbjának, mégis képes volt 102 percen keresztül kihajtani a belét is a pályán, megnyerni a meccset a Juventusnak (szigorúan csak a rendes játékidő eredményére gondolva), és még akkor is hajtani, amikor már lépni is alig tudott a lecserélése előtt. Mindent elmond Ronaldo tegnapi teljesítményéről, hogy a csereként beállt (!) középhátvéd (!!), de Ligt 45 perc alatt többet tett hozzá a csapat támadójátékához, többet nyújtott támadásban (!), mint a portugál 120 perc alatt.

Ronaldonak pedig mintha a mentalitása, a BL-hez való hozzáállása is megváltozott volna: néhány éve még valóságos transzban égett a meccs elején, amikor felcsendült a BL-himnusz (elég csak visszanézni az Atletico vagy az Ajax elleni meccsek elejét), mostanra viszont ez a tűz sem látszódik rajta igazán.

Összegezve tehát Ronaldo jelenléte egyre inkább tűnik károsnak a csapatra nézve, mint előnyösnek. A Juventus játéka jobb, ha ő nincs a pályán, lényegesen egységesebb ilyenkor a gárda, Ronaldo pedig már a BL-ben sem hozza azt az extrát, amiért szerződtették.

Bár BL-t nyerni vitték őt Torinóba, három szezonja során csupán egy negyeddöntőre és három nagyon fájdalmas kiesésre futotta a csapat erejéből – persze nem feltétlenül az ő hibája mindez, de ha az érkezése előtt jobb eredményeket ért el a csapat Európában, mint vele, akkor nagyon komolyan el kell gondolkodni az ő szerepén.

A szomorú igazság pedig az, hogy szűk három év alatt Ronaldo egyetlen egy olyan meccset produkált eddig Torinóban, amiért tényleg megérte megszerezni őt: az Atletico elleni, 2019-es visszavágót.

Kifacsart futballvilág

Végezetül tegyük hozzá, hogy a Juventus problémái korántsem egyediek, sőt. Nem vonatkoztathatunk el a koronavírus-járvány okozta körülményektől sem, amely a világ minden csapatánál éreztette, és jelenleg is érezteti hatását.

A futball (és a sport) elmúlt egy éve gyötrelmes volt. Az üres lelátók, az átszabott versenynaptárak, az elhalasztott világesemények, a tavalyi kényszerszünet, a fertőzés miatt hiányzó játékosok – sem a tavalyi, sem az idei szezont nem tekinthetjük majd soha teljes értékűnek.

Tavaly márciusban egyik napról a másikra leállt a sportélet, amely különböző országokban és különböző sportágakban más-más időpontban és módon indult újra. A három hónapos kényszerpihenő után visszatérő játékosoknak júniustól augusztusig borzasztóan feszített tempóban kellett befejezniük a szezont, majd egy alig néhány hetes pihenő után már indult is az új idény.

Abszurd, hogy voltak játékosok, akik már a tavalyi idényt sem fejezték be, mert már előre átigazoltak új klubjukba (Leroy Sané), voltak, akik a speciális helyzet miatt nem tudtak klubot váltani (Lionel Messi), és voltak, akik csak akkor csatlakoztak új klubjukhoz, amikor már javában tartott az új szezon (Alvaro Morata).

A játékosok, klubok, edzők jelenleg a végletekig kifacsartak, továbbra is nézük nélkül kell játszaniuk, nem volt lehetőség rendes alapozásra, felkészülésre és persze pihenésre sem az idény előtt.

Ez a világ összes klubját érinti, és érdemes is végignézni, hogy szerepelnek az idén Európa topcsapatai. A spanyol gigászok folyamatosan botladoznak, és évek óta először bukhatják a bajnoki címet. A két évig szárnyaló Liverpool romokban, a PSG bár Európában menetel, odahaza rég nem látott nehézségekkel küzd. Gyakorlatilag csak a Bayern München és a Manchester City hozza többé-kevésbé ugyanúgy az elvárt klasszis szintet idén is, ők viszont nem mostanában kezdték az építkezést, hanem egy évek óta meglévő, stabil, sikereket halmozó csapat viszi tovább mindkét városban az eredményeket. A járvánnyal kapcsolatos, megváltozott helyzetről, a “sorozatgyártásról” a Serie A újraindításakor írtam le részletesebben a véleményemet.

Válaszút előtt

Összegezve mindezt tehát elképesztően sok dologból áll össze a Juventus tegnapi kudarca, és sok dolog vezet ahhoz is, ha a Zebrák idén végül letaszíttatnak a Serie A trónjáról (utóbbi esetében persze nem feledkezhetünk meg a milánói csapatok remek idényéről sem, az érdem elsősorban az övék).

A Juventus egy nagyon hosszú és nagyon sikeres időszak végén válaszúthoz ért, és nagyon hamar kell dönteniük, melyik utat követik tovább. Dönthetnek úgy, hogy megköszönik Pirlo munkáját – ez esetben lemondanak az elmúlt év eredményeiről, és megint a nulláról kezdik majd újra a munkát.

Hogy kit választhatnának ebben az esetben, az nagyon nehéz kérdés, mert Európa top edzői nagyrészt foglaltak – egyébként ha így döntenek, akkor az elmúlt időszakban több topklubot is kikosarazó Massimiliano Allegri visszacsábítása lenne messze a legjobb megoldás.

Bárki lesz is jövőre az edző, akár Pirlo, akár más, azt mindenképpen be kell látnia a vezetőségnek, hogy az építkezés időbe telik. Jó példa erre a Liverpool: a Vörösök 2015 októberében nevezték ki Jürgen Kloppot, akinek a munkája és építkezése csak 3 év után, a 2018-as BL-döntővel kezdett igazán beérni, majd a 2019-es BL-címmel és a 2020-as bajnoki elsőséggel csúcsosodott ki.

Választhatja az azonnali megújulás lehetőségét is a Juventus: a keret jelentős részének lecserélését, a lyukak betömködését, a gyenge pontok megerősítését. Nem hagyhatják figyelmen kívül a fiatalítást sem (amit egyébként Pirlo vezetésével már megkezdtek), és az egyértelmű, hogy a keretnek nagyon komoly vérfrissítésre, erősítésre és megújulásra van szüksége.

Az egyik legnagyobb kérdés pedig egyértelműen az, hogy ebben az újjáformálódó Juventusban van-e még helye Cristiano Ronaldonak, vagy belátja a Zebrák vezetősége, hogy ez a projekt sportszakmai oldalról nézve bizony nem jött be.

A portugál ellen szól a fentebb részletezett szempontok mellett az anyagi tényező is: az eladásával néhány tízmillió eurót most még kasszázhatna a Juventus, de ami talán még fontosabb, hogy felszabadulna az évi ~30 milliós fizetése is. Pont emiatt persze nem könnyű megszabadulni tőle, hiszen kevés klub engedheti meg őt magának: a PSG, City, Real Madrid, Bayern München négyes egyikét sem tartanám reális célpontnak, talán a Manchester United lehetne a leginkább reális opció.

Agnelli helyében én búcsút intenék Ronaldonak, Pirlot megerősíteném a posztján, és időt adnék neki az építkezéshez, a csapatot pedig nagyon komolyan elkezdeném megerősíteni a nyáron – kezdve a középpálya teljes megreformálásával.

De természetesen nem vagyok Agnelli helyében, a döntés pedig a Juventus vezérkaráé – én pedig veletek együtt nagyon kíváncsian várom, hogyan fognak végül dönteni, mert a döntésük a klub következő 5-10 évére óriási hatással lesz majd.