“Dybala, távozz!”
Szerző: Benedicto
8 éve már annak, hogy egy bizonyos Alessandro Del Piero maga mögött hagyta Torinót, és bár a Juve kapitánya sosem távozott igazán a csapattól, mégis súlyos örökségeket hagyott örökül utódjainak.
Del Piero a Juve történelmének legeredményesebb játékosaként és legnagyobb legendájaként vonult be a futballtörténelembe, a korábban is legendásnak számító 10-es mez kultuszát pedig egészen új szintre emelte a Zebráknál.
Del Piero távozása óta hárman viselhették a 10-es dresszt Torinóban, a megítélésük pedig változó: Carlos Tevez bár csak két évet töltött az Öreg Hölgynél, általános vélekedés szerint méltó utódja volt Alexnek, azt viszont, hogy Paul Pogba is megkapta egy évre a 10-est, már sokkal nehezebben bocsátják meg a szurkolók. Pogba távozása után a kultikus szám fölé végül a “Dybala” felirat került – immár több mint 3 évvel ezelőtt.
Paulo Dybala megítélése nagyon érdekes a futballvilágban. Vitathatatlan, hogy képességei a legjobbak közé emelik, és arra predesztinálják, hogy komoly trófeákat nyerjen, hogy harcoljon az Aranylabdáért, hogy vezére lehessen egy európai topcsapatnak.
Az évek viszont csak telnek és telnek, és még mindig nem beszélhetünk egyértelműen világklasszisként az argentinról. Nem nevezhetjük ugyanakkor már fiatal tehetségnek sem, hiszen La Joya négy nap múlva már a 27. születésnapját ünnepli majd, azaz abban a korban van, amikor a legtöbb klasszis teljesítőképessége maximumához érkezik.
Dybala esetében viszont nem beszélhetünk, és soha nem is beszélhettünk folyamatos jó formáról. Az argentin zseniális képességei ellenére képtelen hosszabb távon állandósítani a formáját. Igaz mindez annak ellenére is, hogy évek óta a világ egyik legnagyobb csapatában játszik, hogy a stabil játéklehetőségek mellett olyan pluszokat is kapott klubjától, mint az említett 10-es mez, vagy épp a csapatkapitányi karszalag, amit néhányszor viselhetett. Torinóban nem szokás két hete igazolt Maguire-öknek adni a karszalagot, így ez sem akármilyen elismerés Dybala számára.
Az elismerésekkel együtt viszont az elvárások is egyre nagyobbak, a Juventus joggal várhatná féltve őrzött kincsétől, hogy valóban gyémántként csillogjon, és a csapat vezérévé váljon. Szó se róla, Dybala ezt többször is meg tudta tenni az elmúlt évek során, de éppen az hiányzott eddig a játékából, ami az igazán nagy klasszisokat kiemeli a tömegből: a stabil csillogás.
Talán éppen ezek a mentális terhek okozzák Dybala örökké hullámzó formáját? Ez tűnik talán a legvalószínűbbnek a megannyi teória között, elvégre nem Paulo lenne az első a világon, aki azért nem tudta teljesen beváltani a hozzá fűzött reményeket, mert nem bírta kezelni a rá nehezedő nyomást.
Érdekes sormintát mutat egyébként az argentin torinói karrierje: minden páratlan számú szezonjában remekel, a páros számúakban viszont csak keresi a helyét. Mióta 2015 nyarán a Juventushoz szerződött, így alakultak sorrendben a bajnoki góljai: 19, 11, 22, 5, 11. Bár a számok alapján a tavalyi góltermése nem volt kiemelkedő, a játéka sokat alakult Ronaldo mellett, Sarri irányítása alatt, mezőnyben pedig talán minden korábbinál meggyőzőbb teljesítményt nyújtott, őt választották meg az év játékosának is a Serie A-ban.
A korábbi években viszont tökéletesen kirajzolódott a hullámzás, egy nagyszerű első szezon után csapnivaló második, majd újra kiemelkedő harmadik következett. Allegri utolsó évében aztán borzalmasan szenvedett, hogy utána Sarri alatt kivirágozzon – és most úgy néz ki, folytatódhat a sorminta az új idényben is.
Szokás Dybala edzőit okolni a hullámzás miatt, de több ponton is tévesnek tűnik ez az érvelés. A legszembetűnőbb, hogy első négy torinói évében egyaránt Allegri kezei alatt dolgozhatott, mégis borzasztóan különböző szezonokat produkált. Maurizio Sarri ugyanakkor bár a kerettel látványosan nem találta meg a közös hangot, Dybalának jót tett az érkezése, és az újabb szerepkör egyértelműen hozzájárult a formajavulásához is.
Nehéz ugyanakkor elképzelni, hogy Sarri tekintélye nagyobb volt, netán a személye szimpatikusabb lehetett Dybala számára, mint az őt évekig istápoló Allegrié, vagy éppen azé a Pirloé, akire az elmondottak alapján gyakorlatilag a Juve egész kerete felnéz és tisztelettel gondol rá.
Nem szabad elfelejtenünk persze azt sem, hogy az idei évet sérüléssel kezdte, csak nemrégen nyerte vissza korábbi fizikális állapotát, és még mostanra sem tudott teljesen formába lendülni. Hosszú és kifacsart szezon áll előttünk, ahol bőven lesz lehetősége még a bizonyításra, de amit eddig produkált, az cseppet sem fest jól.
Vannak olyan játékosok, akik akkor is éreztetik a jelenlétüket, ha nem megy nekik a játék – ha már a Juve tízeseiről beszéltünk, Carlos Tevez például tökéletes példa erre. Dybala viszont nem ilyen, és a legnagyobb baj talán éppen ez vele: amikor formában van, csodálatos dolgokra képes, de amikor rossz napja van, teljesen súlytalan, észrevehetetlen a pályán.
Közrejátszhatott Dybala küszküdésében akár Cristiano Ronaldo érkezése is, de ha így volt, az semmi jót nem jelent az argentinra nézve. Vitathatatlan, hogy a portugál árnyékában nem könnyű kiteljesednie senkinek a világon, ráadásul éppen akkoriban érkezett ő Olaszországba, amikor Dybala talán már tényleg vezér-szerepre törhetett volna. Ettől függetlenül ha valakinek a teljesítményére negatív hatással van, hogy a világ egyik legjobbja oldalán játszhat, az nem sok jót jelent. Képzeljük el például, hogy Ronaldo nyáron a PSG-be igazolna – vajon Mbappé teljesítménye ugyanúgy visszazuhanna, csak mert CR mellett kell játszania?
Az tehát, hogy Dybala nem elég jó a legmagasabb célokra törő Juventusnak, vagy pedig éppen fordítva, a Zebrák nem tudják kihozni a maximumot támadójukból, továbbra sem dőlt el. Mindenesetre Dybala korábbi elnöke, a Palermo egykori vezetője, a nagyhangú Maurizio Zamparini határozott véleménnyel bír a kérdésben:
“Az, hogy Dybala nem kezdő a Serie A-ban, istenkáromlás. Három éve mondom Paulonak, hogy hagyja el a Juventust, meg kellene fogadnia a tanácsomat. Az ő futballja a fantáziára épül, jobban illene a Real Madridba vagy a Barcelonába, de mindig azt mondta nekem, hogy jól érzi magát a Juventusnál.”
“Most ugyanezt tanácsolom neki. Paulo egy bajnok, nem egy helyettes. A Juventusnál már ott van Cristiano Ronaldo, és ha CR a Juvénál van, Dybalának máshol kellene vezérré válnia.”
Ajánlatokban természetesen nem volt hiány az elmúlt években, akár a spanyol gigászok érdeklődéséről volt szó, akár angliai megkeresésekről. A legközelebb tavaly nyáron került a távozáshoz, amikor hajszál híján nyélbe ütötték a felek a Dybala-Lukaku csereüzletet. Ez a transzfer végül kútba esett, és úgy tűnt, ezzel összességében mindegyik fél jól járt.
A Juventus tehát a legtöbbször állta a rohamokat Dybala védelmében akár 80-100 milliós összegek hallatán is, Paulo pedig hol vezérként, hol láthatatlan emberként hálálta ezt meg, időnként kirobbanthatatlan alapemberként, máskor padon ücsörgő, mérges tekintetű cserejátékosként, vagy éppen lecserélése után balhézó sztárként.
A teljesítménye sok mindenre elég lehet, és ha minden az eddigiek alapján alakul majd a következő években is, azaz ha Dybala még 4-5 évig a Juventust erősíti majd olykor kiváló, olykor csapnivaló teljesítménnyel, már azzal is könnyen a legendák táborába emelkedhet. La Joya már most is 234 meccsnél és 96 gólnál jár a Juve mezében, és ha még néhány évig marad, a legtöbb statisztikában ott lesz a helye a Juve legeredményesebbjei között.
Meglehet persze, hogy Zamparininek van igaza, és az sem kizárt, hogy egyszer megvalósul ez a forgatókönyv – ki tudja, talán tényleg többre lenne képes a Real Madrid vagy épp a Barcelona vezéreként, mint a Juventusban.
Ha viszont szeretné magának kiharcolni az oly sokat emlegetett 15 milliós fizetést, valamint ha szeretne nem csak a mezszám, de a teljesítmény alapján is a korábbi Juve-legendák nyomdokaiba lépni, akkor 27 évesen éppen itt az ideje kitörni az “örök tehetség” és a “jó játékos” titulusokból, és végre tényleg azzá válnia, amire a képességei alapján hivatott.