Amikor George Weah majdnem a Cagliari játékosa lett
Szerző: Benedicto
Aligha vitatható, hogy a 90-es évek jelentették az eddigi legnagyobb aranykort az olasz labdarúgásban. BL-sikerek, UEFA-kupa győzelmek jellemezték akkoriban a calcio-t, na és persze olyan elképesztő klasszisok, mint Marco van Basten, Ruud Gullit, Roberto Baggio – vagy éppen George Weah.
Történetünk főhőse most utóbbi, a Milan libériai klasszisa lesz. George Weah minden idők egyik legjobb afrikai labdarúgójaként vonult be a futballtörténelembe, és bár jó néhány csapatban megfordult, a legemlékezetesebb teljesítményt talán a Milanban nyújtotta.
Weah 1995 nyarától 2000 januárjáig 4,5 szezont húzott le piros-feketében, 114 meccsen 46 gólt szerzett, kétszer bajnoki címet nyert, 1995-ben pedig ő lett minden idők első nem európai aranylabdása.
Nem vitás tehát, hogy Weah is egy a Milan számtalan legendája közül. Azt viszont csak kevesen tudják, hogy hajszál híján egy másik olasz csapat csábította őt át Itáliába.
Szárd hatalomátvétel
1992 nyarán járunk. Egy azóta is ismerős figura, Massimo Cellino épp akkar vásárolta meg a Cagliarit – egyébként ahogy később saját maga is megerősítette, gyakorlatilag véletlenül.
Cellino nem indította a legjobban szárd pályafutását, hiszen rögtön az első hetekben eladta a közönségkedvencnek számító Daniel Fonsecát a Napolinak, ráadásul egy sokat vitatott transzfer keretein belül – a szurkolók ennek hírére nem zárták a szívükbe az új presidentét.
Cellino pontosan tudta, hogy valami nagy dobásra lenne szüksége, hogy elnyerje a szurkolók támogatását – és itt került a képbe George Weah.
Weah akkor már 4 éve erősítette a Monacot, és nem akármilyen szezont zárt: a bajnokságban 18 gólig jutott, a Kupagyőztesek Európa-kupájában pedig egészen a fináléig menetelt csapatával, ahol végül a Werber Bremennel szemben maradtak alul. Miután Toto Schillaci és Jürgen Klinsmann nemet mondott Cellino megkeresésére, a Cagliari elnökének figyelme a libériai kiválóság felé fordult.
Az anyagiakkal nem is lett volna gond, a szárdok 4 milliárd lírát fizettek volna a Monaconak, a megegyezésre pedig a játékos és a klub között is sor került. Egy szó, mint száz: minden készen állt, hogy Weah a világ akkori legerősebb bajnokságának egyik középcsapatához igazoljon.
Egyetlen probléma volt csak. Egyetlen meglehetősen nagy probléma, amely hamar leküzdhetetlenné vált: Carletto Mazzone, a szárdok vezetőedzője. Mazzone ugyanis semmiképpen nem akarta a csapatában tudni Weah-t.
“Elnök úr, ha megveszi nekem Weah-t, nem fogom őt játszatni.”
– közölte kereken a véleményét a vezetőedző Cellinoval.
Mazzone keveset tudott Weah-ról, nem igazán ismerte őt. Akkoriban persze nem voltak még tele egy játékos megmozdulásaival az internetes videómegosztók, de így is nehezen érthető utólag a tréner bizalmatlansága, aki nem igazán hitt egy olyan támadóban, aki már nem túl fiatal (Weah akkor 25 éves volt), és akiben nem látja a sikeres jövőt. A végeredmény: az edző meggyőzte az elnököt, a bizniszből pedig végül nem lett semmi.
Weah ennek ellenére még azon a nyáron elhagyta a Monacot. Nem Olaszországba költözött, hanem a PSG-hez, ahol természetesen alapember lett. Ellenfélként hamar megérekezett Olaszországba, nem is akárhogy: egy duplával ejtette ki a Napolit az UEFA-kupában, ahol együttese egészen az elődöntőig menetelt, ahol csak a Roby Baggio-vezette Juventus tudta őket megállítani.
Való igaz, a Cagliari így sem panaszkodhatott a következő évekre, hiszen az azon a nyáron többek között a brazil-belga Luis Oliveirával – ismertebb nevén Lulù – megerősített szárdok 1992/1993-ban egészen a 6. helyig szárnyalt a csapat a tabellán, a következő idényben pedig többek között a Juventus is kiejtve elődöntőig menetelt az UEFA-kupában, ahol az Inter állította meg őket.
Természetesen Lulù érdemeit maximálisan elismerve kijelenthetjük, hogy George Weah egészen más szintet képviselt, amit hamarosan már Itáliában is megmutatott a Milan színeiben, többek között az 1995-ös Aranylabdával. Ki tudja, ha akkor összejön a transzfer, talán a Cagliari nyerhette volna 1994-ben az UEFA-kupát…?
Forrás: goal.com