Újrakezdés, avagy a “Mi lett volna, ha…” szezonja
Szerző: Benedicto
103 nap telt el azóta, hogy utoljára bajnoki mérkőzést rendeztek az olasz labdarúgó-ligában, azaz a Serie A-ban. Azóta 103 olyan nap áll mögöttünk, amilyet még soha egyikünk sem élt át korábban, és amire így nem is készülhettünk fel előre. Most az újrakezdés küszöbén vagyunk, de az ember érzései óhatatlanul is vegyesek ezzel kapcsolatban.
Újrakezdés
Bár az Olasz kupa utolsó meccseivel már visszatért az életünkbe a calcio, de az igazi futballélet mégiscsak ma veszi újra kezdetét. 19:30-kor a bíró a szájába veszi majd a sípot Torinóban, a labda útjára indul, a Torino és a Parma egymásnak feszül a pontokért – az első megszerezhető olasz bajnoki pontokért március 9-e óta. Mi ez, ha nem újrakezdés?
Hogy hiányzott-e az olasz futball az elmúlt bő 3 hónapban? Nem is lehet kérdés. Hogy hiányzott-e bármilyen sporttal kapcsolatos tevékenység? Naná. Hogy epekedve vártuk-e a pillanatot, amikor majd újra felharsan a Serie A himnusza egy bajnoki előtt? Nem is vitás! Hogy mindezek mellett őszintén tudok-e örülni a ma esti startnak? Nos, ez már közel sem annyira egyértelmű.
Félre ne értse senki, mint kisgyerek a karácsonyt, úgy vártam már az újrakezdés napját az elmúlt hetekben. Talán nem is érzi igazán az ember, milyen hihetetlenül hiányzik neki a meccsek izgalma, a szurkolás élménye, vagy csak a lazulás egy fárasztó nap végén egy meccset bámulva, amíg el nem jön a pillanat, amikor újra átélheti mindezeket.
És mégis, nem tudok maradéktalanul örülni. Ami a következő hetekben vár ránk, messze nem az lesz, amit az elmúlt években, évtizedekben megszoktunk, megszerettünk a futballban. A koronavírus nem csak egyszerűen hozott egy néhány hetes kényszerszünetet a sportéletbe, sokkal nagyobb károkat okozott annál. A mai újrakezdés után bár augusztus elejéig majd’ minden nap láthatunk majd olasz futballt, talán ti is mindannyian érzitek: ez mégsem lesz az igazi.
“Körötte csend amerre ment, és néma tartomány”
Talán a legfeltűnőbb hiányosság a szurkolók távolléte. Talán nem is kell belemennem mélyebben, milyen furcsa, szokatlan, életidegen érzés egy szurkolók nélküli futballmeccs, és különösen igaz ez a fanatikus szurkolóiról és fantasztikus szurkolói hangulatairól ismert Itáliában. Aki látta az utolsó márciusi bajnokik bármelyikét, pontosan tudja, miről beszélek – bár a mérkőzés maga kimondottan jó volt, mégis, ennyire hangulattalan Juve-Inter összecsapást még sosem rendeztek talán.
A kupa elődöntői és fináléja ugyanebbe a kategóriába esik – annyi extrával, hogy a fináléban még sikerült mindezt a csendes borzalmat megfejelnie egy érthetetlen, csapnivaló színes digitális háttérrel a szövetségnek. Pirosban vibráló üres széksorok, szürreális Coca Cola-felirat az Olimpico lelátóján, ami néha beúszik a közvetítés képébe – ebből inkább nem kérünk többet, köszönjük.
Szerencsére a tervek szerint heteken belül, már júlisban visszatérhet a szurkolói élet is a lelátókra, és ha csak korlátozott számban is, de újra buzdíthatják majd kedvenceiket a drukkerek, ami jelentősen növelheti majd a meccsek élvezeti értékét.
Sorozatgyártás
Ahogy fentebb említettem, mostantól szinte minden napra jut majd legalább egy olasz bajnoki meccs egészen augusztus elejéig. Ezt a dömpinget felfoghatjuk persze pozitívumként is, hiszen ki ne akarna élete minden napján a calcio-val kelni és feküdni? Nekem viszont más érzésem van.
A játékosokra, csapatokra, edzőkre, stábtagokra egy korábban soha nem látott, brutálisan feszített program vár. Egy erőltetett menet azokban a hetekben, amikor általában az ibizai partokon süttetik magukat a játékosok, vagy épp új klubjukkal tárgyalnak a folytatásról. A sokszor kőkemény, forró olasz nyár kellős közepén a futballisták három naponta lesznek kénytelenek meccset játszani, egyik városból a másikba röpködnek majd, és szinte minden percüket a bajnokság befejezésének szentelik majd. Az egész helyzet engem egy szigorú, disztópikus világra, egy futószalagra, tömegtermelésre, sorozatgyártásra emlékeztet.
Mondhatjátok persze, hogy szavuk sem lehet, hiszen nekik ez a munkájuk, amiért iszonyatos pénzeket kapnak. Mondhatjátok, hogy mások hajnal 4-kor kelnek szerte a világban, majd 12 órát robotolnak a gyárban, az igazi futószalag mellett, és mégis gondot okoz nekik a családjuk eltartása. Igen, ez teljes mértékben igaz. A futballisták profik, még a Serie A legkevesebbet kereső játékosainak a fizetéséről is csak álmodhat az átlagember, és persze még mindig sokkal könnyebb végigcsinálni heti 8-10 edzést és lejátszani néhány 90 perces meccset, mint egy gyárban robotolni. Abszolút igazatok van.
A különbséget az jelenti, hogy a futball a szórakoztatásról szól. Persze, a futball ma már üzlet is, nem is akármekkora, de csak azért válhatott üzletté, mert szórakoztat. A csapatokat több tízezer ember követi a helyszínen, és további százezrek vagy akár milliók világszerte. A futball csak ezek miatt a százezrek, milliók miatt lehet üzlet, hiszen ha senki nem nézné a meccseket, egyetlen forint hasznot sem lehetne hajtani belőle.
A következő hetek sorozatgyártásával éppen ez a szórakoztatási érték veszik majd ki (részben) a labdarúgásból. Ha Insigne úgy megy fel a pályára, hogy nem élvezi a játékot, mert 16 nap alatt már az ötödik meccset kell játszania, ha Lautaro Martinez a megnövekedett terhelés miatt megsérül a második meccsen, vagy ha bármelyik csapat bármelyik játékosa belefásul majd ebbe az erőltetett menetbe, akkor nem lesz, aki szórakoztasson minket. Akkor a futball megszűnik élménynek lenni, és marad helyette valami monoton, szürke, kötelező jellegű dolog, amit csak azért csinálnak a játékosok, mert azt mondták nekik, hogy ezt kell tenniük, cserébe a milliós fizetésükért. A focit akkor senki nem fogja igazán élvezni, legfőképpen mi, szurkolók nem.
Mindezt máris láthattuk jelentkezni az Olasz kupa meccsein. Az egyébként remek szezont futó Dybala például elképesztően enerváltan játszott a Napoli ellen. Több esetben látványosan szenvedett, 2-3 olyan lövése is volt, amin látszott az erőlködés, a labda pedig a kapuig is alig gurult el. Pedig ez még csak a 2. meccse volt az augusztusig rá váró 10-14-ből, és akkor a BL-ről még nem is beszéltünk. Ha már most ennyire fáradt, erőtlen lehet egy topjátékos, mit fogunk látni 10 forduló múlva?
Dybala persze csak egy példa a sok közül, és a terhelés természetesen más negatív következményekkel is járhat: növekedni fog majd a sérülés veszélye és nyilván a sérülések száma is, valamint óhatatlanul sokkal több lesz majd a meglepetéseredmény is. Az, hogy egy topcsapat képes heti 1-2 meccset játszva 9 hónapon át a topon lenni, még nem jelenti azt, hogy képesek 6 héten keresztül, heti 3 meccsen pályára lépve is megtenni ugyanezt.
Persze mindezt még mindig a nagyobb csapatok kezelhetik majd könnyebben, akik jobb játékosokkal, mélyebb kerettel, és általában jobb fizikális felkészültséggel is rendelkeznek, de ahogy nő a fáradtság, úgy nő a hibák lehetősége is. Ne legyenek kétségeink: tele lesz teljesen váratlan, meglepetésnek tűnő eredményekkel a bajnokság hajrája, emiatt pedig teljességgel kiszámíthatatlanná válik a bajnokság végkimenetele is.
A “Mi lett volna, ha…” szezonja
Már azokban a hetekben, amikor még közel sem tűnt biztosnak, hogy folytatni fogják a Serie A idei szezonját, akkor is folyamatosan ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy bárhogy végződik is ez az idény, semmiképpen sem lesz már teljes értékű ez a szezon. Bármi lesz a vége a különböző sorozatoknak, mindenki jogosan mondhatja majd: ha nincs a kényszerszünet, minden más lett volna.
Képzeljük csak el, hogy a Lazio megnyeri a bajnokságot. A Sasok csodálatos szezont futnak, minden várakozást felülmúlva szerepelnek, szerény véleményem szerint ők érdemelnék meg a legjobban a scudettót. És mégis, nem mondhatnák teljes joggal a Juventus vagy az Inter szurkolói, hogy ha nincsenek az extrém körülmények, nem sikerült volna? Dehogynem, teljes joggal mondhatnák. Nem azért, mert ez igaz lenne, hiszen a Lazio megnyerhette volna egy teljes értékű szezonban is a bajnokságot – de ezt sosem tudhatjuk már meg biztosan.
Vagy nézzünk egy másik szituációt: az Atalanta BL-szereplését. Amit a bergamóiak az idei BL-idényben véghezvittek, az vitán felül csodálatos. Képzeljünk el két forgatókönyvet. Az egyik forgatókönyv szerint az Atalanta kiesik a legjobb 8 között, véget ér a csodálatos európai kaland. Csalódottak persze így sem lennénk, az eredményre pedig nagyon büszkék lehetnének a kék-feketék. De jogosan mondhatnák: ha nincs a szünet, többre lettek volna képesek. Látva a márciusi formájukat ezt el is hisszük, az akkori Atalanta a világ egyik legcsodálatosabb csapata volt, amely temérdek hittel, lendülettel – őszintén hiszem – bárki ellen felvehette volna a kesztyűt.
És képzeljük el a másik forgatókönyvet: az Atalanta megnyeri a Bajnokok Ligáját. Ilicicék csodát tesznek, a lisszaboni minitornán átmasíroznak a Lipcsén és a Barcelonán is, majd megnyerik a finálét az Atletico ellen. Egy ilyen siker értékét persze semmi nem vehetné el igazán – de mégis, a többi európai nagycsapat jogosan moroghatna. Jogosan mondhatnák, hogy ha nincs a három hónapos leállás, ha nincsenek az egy találkozón eldőlő párharcok, ha nincs a nyolcas döntő, egyszóval normál körülmények között az Atalanta nem nyerhette volna meg a BL-t. Jogosan mondhatnák, lássuk be.
Bármi lesz tehát a szezon vége, mindig marad majd az emberekben egyfajta bizonytalanság. Ha a Lazio bajnok lesz, mindig lesznek majd, akik nem tekintik ezt teljes értékű sikernek. Hiába nyer az Atalanta BL-t, lesznek, akik a körülményekre fogják majd ezt. Vagy éppen tegyük fel, hogy a Juventus végül éppen idén húzza be az újabb, régóta áhított BL-trófeát. Juventinok, legyetek őszinték: tudnátok igazán, szívből örülni neki, ha épp egy ilyen csonka, furcsak, megcsúfított szezonban jönne ez össze?
Az egészben a legfájóbb az, hogy sosem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha. Bár régi közhely, hogy a fociban nem számít a “ha”, mégis így fogunk mindig emlékezni ezen túl a 2019/2020-as szezonra. Mert igenis lehet, hogy a Lazio megnyerte volna önerőből a bajnokságot. És igenis lehet, hogy az Atalanta megnyerte volna a BL-t. De nekik nem adatott meg a lehetőség, hogy ezt bebizonyítsák, nekünk pedig nem adatott meg a lehetőség, hogy megtudjuk.
Vegyes érzésekkel várom tehát az újrakezdés pillanatát. Hogy mi lett volna a legjobb döntés – folytatni, halasztani, félbeszakítani, bajnokot hirdetni, nem osztani ki a helyezéseket, osztályozót tartani, visszaengedni a nézőket is, vagy meghagyni az üres lelátókat -, azt senki nem tudja igazán megmondani. A döntést szerencsére nem nekünk kell meghozni, nekünk csak annyi a dolgunk, hogy ma estétől újra szurkolóvá váljunk. És ezt a feladatot minden körülmény ellenére is örömmel vállalom, vállaljuk.