Atalanta-Milan után: vége

Szerző: Bertorelli


3-0 után és az elképzeléstelen, reménytelen játékot látva kinyomtam a tv-t, és reméltem, hogy egy masszív vereségbe fut bele a csapat… Ahhoz, hogy itt valami – valódi – változás elinduljon, ilyen meccsek kellenek. Piolinak is van benne sara, de azt már nehezen hiszem el, hogy szinte bárki jöhet ide, akkor se mozdul el a csapat. És ezt nem fogja megváltoztatni egy új, saját stadion.

Hihetetlen, hogy szinte mindenkinek egyértelmű, hogy melyik játékosok lógnak ki a csapatból, és mégis mérkőzésről mérkőzésre folyamatosan ők játszanak. Ha a szakemberek, akiknek ez a munkájuk nem látják ezeket, – és pedig nem – akkor itt szakmai téren is óriási problémák vannak évek óta. Ezt támasztja alá az is, hogy bárki, aki idejön egyszerűen beleszürkül a posványba. Erre jó példa Piatek, de akár már most mondhatnám Leao-t is. És emiatt lehet itt dobálózni nevekkel mind edző, mind játékos szinten, nem fognak idejönni, lásd Todibo esete, aki inkább választana egy Monacót

A legjobban Maldinit és Bobant sajnálom, mert meccsről-meccsre látni az arcukat, hogy egyre tanácstalanabbak. A második vagy a harmadik hazai gól után mutatták őket, ahogy ülnek a VIP-ben és letaglózó volt a látványuk. Piolit is sajnálom, mert amióta idejött tényleg lehetett látni, hogy a csapat fejlődik. Kis lépésekben, de fejlődött a játék. Azonban az utóbbi két mérkőzésen, mintha valami elszakadt volna. Nem jött az átszakadás, egy játékos, nagy arányú győzelem formájában, ami a sok feszültséget levezette volna, ami egy nagy sóhaj lehetett volna a nehéz idők után. Ezzel szemben max a brusztolós, vért izzadó győzelmek, vagy egy szerencsétlen döntetlen, vagy épp egy újabb vereség, ami után csak a remény maradt.

Könnyű lenne az Elliott vagy épp Maldiniék nyakába varrni a dolgokat, mondván a fejétől bűzlik a hal, de itt más a helyzet: a játékosokat beajánló megfigyelők és tanácsadók, meg a háttérstáb. Mert nem azért veszünk gyatra minőségű játékosokat, mert csak arra futja. Szerencsére ma már nem itt tart a csapat, de a régi milanisták emlékezhetnek még a Berlusconi-éra utolsó éveire, amikor Gallianinak kukázva kellett gyémántokat találnia. És a kopasz nem sokszor nyúlt mellé. Igaz, azok a játékosok is max 1-2 szezonig voltak jók, de mégse 2-3 hónapig, mint most. A Milan orvosi stábja pedig legendás, elég csak szegény Patót megemlíteni, aki ennek az állatorvosi lova – oké, üvegtérdű volt, de a legtöbbször izomproblémával küzdött. A csapat “erőnlétéről” már nem is beszélek, arra ékes példa a mai meccs: az európai futball-térképen 2019-ig nem létező olasz középcsapat – dupla terhelés mellett! – alig fél gőzzel hajtva – mind erőben, mind taktikailag – felpofozva hazazavar minket…

Ahogy nézem a kommentekben, hogy egyesek dobálóznak a 60-70-80-90-100 milliós játékosok neveivel, hogy azok kellenek ide, akkor elgondolkodom, hogy ők mióta követik a Milant, de inkább az olasz focit? A Fifában ez lehet megoldás, de a valóság más. És erre kiváló példa az Atalanta, de akár mondhatnám a római csapatokat is.

1999 óta szurkolok a csapatnak. 20 éve, még kimondani is sok. Az utóbbi évek kemények voltak, de ez a félév már sok. Belefáradtam, hogy hosszú évek óta nincs egy olyan meccs, amikor nyugodtan, hátra dőlve várhatom, hogy szórakozni fogok, és nem szenvedni.
Úgy érzem olyan ez, mint amikor ráeszmélsz egy kihűlt kapcsolatra. Amikor már a mindennapok nem okoznak örömöt, csak a megszokás van, és a múltbéli szép emlékekbe kapaszkodsz. Könnyekkel küszködve ideje kimondani, hogy itt a vége és elengedni egymást.